2023. december 5., kedd

Nakahara Chuya: Szennyezett bánat

Beszennyezted bánatoddal
a reggel frissen hullott havát.
Beszennyezted bánatoddal
a dörgő szél fuvallatát.

Bánat szennyezi már
a róka pompás prémét, melyből kabát lett.
Bánat szennyezi már
a hópelyhet, mely összezsugorodott, mielőtt leesett.

S mert bánat szennyez,
semmit nem kívánsz és nem remélsz már.
S mert bánat szennyez,
az egyetlen, min fáradtan merengsz, a halál.

E szennyezett bánat fájdalmas,
rémítő érzéssel jár.
E szennyezett bánatért a felelősség rajtam áll.
Alkonyat van, és semmit nem tehetek már.

2023. november 11., szombat

Osamu Dazai: Embernek alkalmatlan | A második jegyzetfüzet


🢀 ELŐZŐ             ⌂ TARTALOMJEGYZÉK          KÖVETKEZŐ 🢂 


A MÁSODIK JEGYZETFÜZET 

Több mint húsz, rendkívül magas, szénfekete törzsű cseresznyefa állt sorban a parton, olyan közel a tengerhez, hogy úgy tűnhetett, ott értek véget a hullámok. Minden év áprilisában, mikor az új tanév elkezdődött, kinyitották káprázatos virágaikat és nedves, barna leveleikkel együtt a víz kékje fölé hajoltak. Hamarosan virágok hóvihara fúj majd megszámlálhatatlan szirmot a vízbe, fehér pettyekkel tarkítva felszínét, hogy aztán a hullám visszahordja a szirmokat a partra. Ez a cseresznyevirágokkal tűzdelt strand volt a gimnáziumunk játszótere. Egyszerűen ábrázolt cseresznyevirág szimbólum virágzott még az iskolasapkánkon és az egyenruhánk gombjain is.

Egy távoli rokonom lakott a közelben, ez volt az oka, hogy apám kifejezetten ezt a cseresznyevirágos, tengerparti iskolát választotta nekem. A család gondjaira bízott, akiknek a háza olyan közel volt az iskolához, hogyha megszólalt a csengő, csak futnom kellett, és még időben odaértem az órára. Ilyen naplopó diák voltam, de a bohóckodásomnak köszönhetően népszerűségre tettem szert iskolatársaim körében.

Ez volt az első alkalom, hogy idegen helyen éltem. Sokkal kellemesebbnek találtam, mint a szülővárosomat. Ez talán annak tudható be, hogy eddigre a bohóckodásom olyannyira a részemmé vált, hogy már nem volt megerőltető átverni az embereket. Vitathatatlan különbség volt a saját családomnak a saját városomban, és idegeneknek egy idegen városban előadni magam. Legyen bármekkora zseni valaki, ez a probléma mindig fennáll. A színész a saját városának közönségétől retteg a legjobban; hiszem, hogy a világ legtehetségesebb színésze is bénultan állna abban a szobában, ahol a családja és a rokonai összegyűltek, hogy megnézzék. De megtanultam játszani a szerepemet. Ráadásul sikeres is voltam. Elképzelhetetlen volt, hogy egy ilyen tehetséges színész az otthonától távol elbukjon.

Továbbra is vonaglott az emberi lényektől való félelem a mellemben – bár nem tudom, enyhébben, vagy intenzívebben –, de színészi képességeim vitathatatlanul kiforrottak. Bármikor meg tudtam nevettetni az osztálytársaimat, és bár a tanárom hajtogatta, milyen jó osztály lenne ez, ha én nem lennék ott, azért ő is a tenyerébe nevetett. Egyetlen szavamra még a katonai gyakorlatvezető is tehetetlen nevetésben tört ki, pedig őt csupán barbár kifejezések és mennydörgő üvöltés jellemezte.

Amikor már kezdtem ellazulni, szinte biztosra véve, hogy sikerült teljesen elrejtenem a valódi énemet, egészen váratlanul hátba szúrtak. A támadó, mint ahogy a hátbaszúrók esetében lenni szokott, együgyű volt – az osztály kákabélűje, akinek göcsörtös arca és bő kabátja (aminek az ujja túl hosszú volt) a tanulásban való jártasság teljes hiányával párosult. Olyan ügyetlen volt a katonai gyakorlatokon és a testnevelés órán, hogy inkább csak nézőként volt jelen. Nem meglepő módon nem ismertem fel, hogy vigyáznom kell vele.

Aznap Takeichi (ha jól emlékszem, ez volt a fiú neve) szokás szerint csak “bámészkodott” a testnevelés órán, míg mi a gerendán edzettünk. Olyan ünnepélyes arcot öltöttem, amilyet csak tudtam, majd az erőfeszítéstől üvöltve kitörtem a gerenda felé. Elvétettem, és mint a távolugrásnál, átrepültem felette, majd egy puffanással fenéken landoltam a homokban. Előre megfontolt kudarc volt ez, de mindenkit megnevettetett, épp ahogy terveztem. Bánatos mosollyal talpra álltam, és lesöpörtem a homokot a nadrágomról, amikor Takeichi, valahonnan mögüllem sunnyogva, megbökte a hátam.

– Ezt szándékosan csináltad – suttogta.

Egész testemben megremegtem. Sejthettem volna, hogy valaki majd észreveszi, hogy szándékosan csináltam, de hogy épp Takeichi volt, az derült égből villámcsapásként ért. Úgy éreztem, mintha a világ egy pillanat alatt lángoló pokollá robbant volna. Csak arra voltam képes, hogy elnyomjam a rémület vad sikolyát.

Az elkövetkezendő napjaimon a szorongás és a rettegés hagyott nyomot. A felszínen folytattam a szánalmas bohóckodást, de időről időre fájdalmas sóhajok hagyták el a számat. Bármit is tettem, Takeichi átlátott rajtam, és biztos voltam benne, hogy hamarosan mindenkinek elmondja majd. A gondolatra kiverte a homlokom a veríték, egy őrült üveges tekintetével pásztáztam magam körül mindenkit. Ha lehetett volna, huszonnégy órás felügyelet alá vettem volna Takeichit, egy pillanatig se tévesztve szem elől, reggel, délben és este, nehogy elárulhassa a titkot. Azon töprengtem, mit tehetnék; a vele töltött órákat arra fordíthatnám, hogy meggyőzzem, a bohóckodásaim nem “szándékosak”, hanem őszinték. Ha minden jól megy, elválaszthatatlan barátok leszünk. De ha mindez teljesen lehetetlen, akkor nem marad más választásom, imádkoznom kell a haláláért. Az egyetlen dolog, ami eszembe sem jutott, hogy megöljem. Életem során számtalanszor kívántam, hogy érjen el végre az erőszakos halál, de egyszer sem vágytam végezni valakivel. Úgy hittem, ha megölöm egy rettegett ellenfelem, talán még boldoggá is teszem vele.

Hogy megnyerjem Takeichit, az arcomra öltöttem a kereszténység gyengéd, csábító mosolyát. Együtt lődörögtünk mindenfelé, lazán karoltam át a vállát, bizalmasan hajoltam felé. Gyakran hívtam mézesmázos, hízelgő hangon játszani a házba, ahol laktam. Ám erre csupán üres arckifejezés volt a válasza.

Kora nyári nap lehetett, mikor tanítás végén hirtelen zápor eredt. A többiek nagy hűhót csapva igyekeztek vissza a szállásukra, de mivel én épp a sarkon laktam, úgy döntöttem futok. Már kirohantam volna, mikor észrevettem, hogy Takeichi csüggedten álldogál a kijárat előtt.

– Gyere! Kölcsönadom az esernyőmet! – mondtam. Tétovázott, de megragadtam a kezét, és kiszaladtam vele az esőbe. Mikor hazaértünk, megkértem a nagynénémet, hogy szárítsa meg a kabátjainkat. Végre sikerült felcsalnom Takeichit a szobámba.

A háztartás a nagynénémből, egy ötvenes éveiben járó nőből, és két unokatestvéremből állt, akik közül az idősebb egy harminc év körüli magas, törékeny, szemüveges nő volt (egykor férjezett, de később elvált), a fiatalabbik pedig egy alacsony, kerek arcú lány, aki frissen végzett a gimnáziumban. A ház földszintjén egy bolt működött, ahol szűk választékú papír- és sportszereket kínáltak eladásra, de a fő bevétel a néhai nagybátyám által épített öt-hat bérház bérleti díjából származott.

Takeichi szerencsétlenül ácsorgott a szobámban.

– Fáj a fülem – mondta.

– Biztos belefolyt az esővíz.

Megvizsgáltam a fülét, és kiderült, hogy szörnyen váladékozott. A fülcimpái megteltek gennyel. Túlzott aggodalmat színleltem.

– Rémesen néz ki. Biztos nagyon fájhat!

Aztán azon a gyengéd hangon, amit a nők használnak, bocsánatot kértem.

– Annyira sajnálom, hogy kirángattalak ebbe az esőbe!

Lementem a földszintre vattáért és alkoholért. Takeichi lehanyatlott a padlóra, fejét az ölembe tette, én pedig gondosan megtisztítottam a fülét. Úgy tűnt, nincs tisztában a cselekedeteim mögött rejlő képmutatással és ármánykodással. Távolról sem – az ölembe hajtott fejjel ugyanis azt mondta:

– Lefogadom, hogy sok nő beléd fog esni.

Ügyetlen próbálkozása volt ez egy bóknak.

Később rájöttem, micsoda démoni jóslat volt ez, borzalmasabb, mint Takeichi sejthette volna. “Beleesni” vagy “bedőlni”, e szavak kimondhatatlanul obszcénnek, nevetségesnek, ugyanakkor önelégültnek érződnek. Amint ezek a kifejezések elhangzanak, nem számít, milyen ünnepélyes a hely, a néma melankólia katedrálisai összeomlanak, nem hagyva maguk után mást, mint ostobaságot. Különös, de a melankólia katedrálisai nem feltétlenül omlanak le, ha az obszcén “Milyen kellemetlen bedőlni valakinek!” mondatot helyettesítjük az irodalmibb “Milyen nyugtalanító szeretve lenni!”

Takeichi elmormogta azt az idióta bókot, csak mert voltam olyan kedves, hogy kitisztítottam a váladékot a füléből. Akkori szótlan reakcióm pironkodás és mosoly volt, de az igazat megvallva, már volt egy halvány sejtésem, mire utalhat a jóslata. Nem, ez a kifejezés úgy hangzik, mely még egy zenés vígjáték romantikus főszereplőjének párbeszédéhez sem méltó; egyáltalán nem mozgattak meg azok a nevetséges, önelégült érzelmek, amelyre a “halvány sejtés” kifejezése utalt.

Az emberi faj női nemét mindig is sokkal nehezebben értettem meg, mint a férfit. Közvetlen családomban a nők domináltak, sok unokatestvérem is lány volt, és ott volt az a szolgálólány is, aki részt vett a “bűncselekményben.” Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy felcseperedésem alatt egyetlen játszótársaim a lányok voltak. Ennek ellenére mindig úgy viszonyultam ezekhez a lányokhoz, mintha lábujjhegyen sétáltam volna a vékony jégen. Szinte sosem tudtam, mi mozgatja őket. A sötétben tapogatóztam; időnként indiszkrét hibákat követtem el, amik fájdalmas sebekhez vezettek. Ezek a sebek – nem úgy, mint egy korbácsolás nyomai – irgalmatlanul mélyre vágtak, mint egy belső vérzés, és intenzív kellemetlenséget okoztak. Ha egyszer megejtették őket, rendkívül nehéz volt felgyógyulni belőlük.

A nők csak megvezettek engem, hogy aztán félrehajítsanak; gúnyoltak és kínoztak, ha mások is voltak a közelben, hogy aztán szenvedélyesen átöleljenek, mikor mindenki elment. A nők olyan mélyen alszanak, hogy halottnak tűnnek. Ki tudja? Talán azért élnek, hogy aludjanak. Ez és még sok más általánosítás a gyerekkorom óta végzett megfigyeléseim terméke, de arra a következtetésre jutottam, hogy bár úgy tűnhet, a nők is ugyanabba a fajba tartoznak, mint a férfiak, valójában egész más lények, és ezek az érthetetlen, alattomos teremtmények, fantasztikus módon, mindig gondoskodtak rólam. Az én esetemben az olyan kifejezések, mint “bedőlni” vagy “szeretve lenni” a legkevésbé sem helyénvalóak; talán a “gondoskodva lenni” írja le a legpontosabban a helyzetet.

A nők emellett kevesebbet igényeltek, mint a férfiak, mikor a bohóckodásomról volt szó. A férfiak nem nevettek a végtelenségig, mikor az udvari bolondot játszottam. Tudtam, ha túlságosan elragadtat a férfiak szórakoztatásában elért siker, és túlzásba viszem a szerepem, a komédiám kudarcba fullad, így mindig vigyáztam, hogy a megfelelő időben hagyjam abba. A nőkben azonban nincs mértékletesség. Nem számít, meddig bohóckodtam, mindig többet kértek, engem pedig kimerített a kielégíthetetlen követelőzésük. Tényleg elképesztően sokat tudnak nevetni. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a nők sokkal több élvezettel tömik tele magukat, mint a férfiak.

Valahányszor csak idejük engedte, az unokatestvéreim, akiknél iskolás koromban laktam, mindig felkeresték a szobámat. Mindegy hányszor hangzott fel a kopogásuk az ajtómon, mindig halálra rémültem.

– Tanulsz?

– Nem – mondtam mosolyogva, és becsuktam a könyvem. Belekezdtem valami buta történetbe, mérföldekre attól, amin valójában járt az eszem. “– Ma a földrajztanár, akit Rozmárnak hívunk…”

Egy este, mikor könyörtelenül sokáig kellett szórakoztatnom az unokatestvéreimet, az egyikük azt javasolta:

– Yozo, nézzük meg, hogy festesz szemüvegben!

– Miért?

– Ne csinálj már ekkora felhajtást! Tedd fel! Tessék, vedd fel ezt a szemüveget!

Állandóan ezen a durva, parancsoló hangon beszéltek. A bohóc szelíden felvette az idősebb lány szemüvegét. Az unokatestvéreim kétrét görnyedtek a nevetéstől.

– Pont úgy nézel ki, mint ő! Mind Harold Lloyd!

Az amerikai komikus rendkívül népszerű volt akkoriban Japánban.

Felálltam.

– Hölgyeim és uraim! – mondtam üdvözlésképp felemelve az egyik kezem. – Ez alkalommal szeretnék köszönetet mondani minden japán rajongómnak…

Módszeresen végigvittem a beszédet. Ők pedig mind’ jobban nevettek. Attól kezdve ha Harold Lloyd film került a városba, elmentem megnézni, és titokban tanulmányoztam a módszereit.

Egy őszi este, mikor az ágyban fekve olvastam, az idősebbik unokatestvérem – mindig csak Nővéremnek hívtam –, olyan sietve rebbent be a szobámba, mint egy madár, és az ágyamra rogyott.

– Yozo, segíteni fogsz nekem, tudom! Tudom, hogy segítesz! Szökjünk el együtt ebből a szörnyű házból! Ó, kérlek, segíts!

Folytatta még egy darabig ezt a hisztériát, hogy aztán megint könnyekben törjön ki. Nem ez volt az első alkalom, hogy egy nő efféle jelenetet rendezett előttem, és Nővérem rendkívül érzelmes szavai egyáltalán nem leptek meg. Inkább némi unalmat éreztem közönségességük és ürességük láttán. Kikászálódtam az ágyból, és az asztalhoz mentem egy datolyaszilváért. Meghámoztam, és egy szeletet Nővéremnek adtam. Még mindig zokogva megette, és azt mondta:

– Van valami érdekes könyved? Adj kölcsön egyet!

Kiválasztottam Soseki Macska vagyok című könyvét a polcomról, és odaadtam neki.

– Köszönöm a datolyaszilvát – mondta Nővérem, és zavart mosollyal kiment a szobából.

Nem ő volt az egyetlen – gyakran éreztem úgy, hogy bonyolultabb, problémásabb és kellemetlenebb lenne kideríteni, miféle érzelmek szerint él egy nő, mint felderíteni egy földigiliszta legbensőbb gondolatait. Hosszú és személyes tapasztalat tanított meg arra, hogy mikor egy nő hirtelen hisztériában tör ki, úgy lehet helyreállítani a lelkiállapotát, ha valami édességet adunk nekik.

A húga, Setchan még a barátait is felhozta a szobámba, és sikerült elbűvölnöm őket azzal, hogy egyiküket sem favorizáltam. Amint egy barátja elment, Setchan ellenszenves dolgokat mesélt nekem róla, és elkerülhetetlenül arra a következtetésre jutott, hogy “Ez egy rossz lány. Vigyázz vele!”

“– Ha így áll a dolog” – szerettem volna mondani. – Nem kellett volna azzal fáradnod, hogy idehozod.”

Setchannak köszönhetően a szobám minden vendége lány volt.

Ez azonban semmiképp sem jelenti azt, hogy Takeichi bókját, “Sok nő beléd fog esni” már itt észrevettem volna. Én csupán Japán Harold Lloydja voltam. Takeichi ostoba bókja még néhány évig nem elevenedett meg, és alakult baljós jóslattá.

Takeichi még egy fontos ajándékot adott nekem.

Egy nap feljött a szobámba játszani. Egy élénk színű képet lobogtatott, és büszkén mutatta meg nekem.

– Ez egy kép egy szellemről – magyarázta.

Megdöbbentem. Ahogy későbbi éveimben rájöttem, az a pillanat kikövezte a menekülés ösvényét. Tudtam, mit mutatott nekem Takeichi. Tudtam, hogy ez csak van Gogh ismerős önarcképe. Mikor gyerekek voltunk, a Francia Impresszionista oktatás rendkívül népszerű volt Japánban, és első bevezetőnk az elismerő nyugati festészetbe legtöbbször ilyen munkákkal kezdődött. Van Gogh, Gauguin, Cezanne és Renoir festményeit még a vidéki diákok is ismerték, bár főként fényképes reprodukciók útján. Magam is jó néhány színes képet láttam van Gogh festményeiről. Az ecsetkezelése és a színeinek élénksége felkeltette az érdeklődésemet, de sosem hittem, hogy a festményei szellemet ábrázolnának.

Levettem egy kötetet Modigliani műveiről, és megmutattam Takeichinek az ismerős, csiszolt rézbőrű aktokat.

– Mi a helyzet ezekkel? Szerinted ezek is szellemek?

– Ezek fantasztikusak! – Takeichi szeme tágra nyílt a gyönyörűségtől. – Ez itt úgy néz ki, mint egy ló, egyenesen a pokolból!

– Akkor tényleg szellemek, nem?

– Bárcsak ilyen képeket tudnék festeni a szellemekről – mondta Takeichi.

Vannak emberek, akik olyan betegesen rettegnek más emberi lényektől, hogy egy ponton arra vágynak, hogy még náluk borzalmasabb kinézetű szörnyekkel találkozzanak. És minél idegesebbek – minél könnyebben megijednek –, annál hevesebben imádkoznak, hogy a gyötrelem… Egyes festők, akik újra meg újra sebeket és megfélemlítést szenvedtek el az emberi lénynek nevezett jelenségektől, gyakran hinni kezdtek a szellemekben – szörnyetegeket láttak fényes nappal, a természet közepén. De ők nem űzték el az embereket a bohóckodással; ők mindent megtettek, hogy ezeket a szörnyeket olyannak ábrázolják, amilyennek megjelentek. Takeichinek igaza volt: nekik volt merszük démonokat festeni. Ezek, úgy hittem, barátaim lesznek majd a jövőben. Olyan izgatott voltam, hogy sírni tudtam volna.

– Én is festeni fogok! Szellemekről, démonokról, a pokol lovasairól! – Ahogy ezeket a szavakat mondtam Takeichinek, a hangom alig hallható suttogássá halkult, hogy miért, nem tudom.

Már általános iskolás korom óta szerettem rajzolni, és képeket nézegetni. Rajzaim azonban nem kapták meg azt az elismerést, amit a komikus történeteim igen. A legkevésbé sem bíztam az emberi lények véleményében, a történeteim pedig semmi mást nem jelentettek számomra, mint egy gesztust, amivel a bohóc köszönti a közönségét. Minden tanáromat lenyűgöztem velük, de engem a legkevésbé sem érdekeltek. Csak a festményeimbe, a tárgyábrázolásba (a képregényeim megint más kategóriába tartoztak) fektettem eredeti, bár gyerekes stílusom valódi erőfeszítéseit. Az iskolában használt rajzkönyvek sivárak voltak, a tanár rajzai bugyuták, így kénytelen voltam útmutatás nélkül kísérletezni, és azokat a kifejezési módokat használni, amik eszembe jutottak. Volt egy olajfesték- és ecsetkészletem még abból az időből, amikor a középiskolát kezdtem. Igyekeztem az Impresszionista oktatás technikáit alkalmazni, de a képeim laposak maradtak, mint a papírkivágások, és úgy tűnt, a fejlődés leghalványabb ígéretét sem hordozzák. De Takeichi szavai ráébresztettek, hogy a festészethez való hozzáállásom teljesen téves volt. Micsoda felületesség – és ostobaság – rejlik abban, ha az ember egy szépnek tartott dolgot szépnek próbál ábrázolni. A mesterek szubjektív felfogásukkal teremtettek egyszerű dolgokból szépet. Még az émelyítően rút dolgok iránti érdeklődésüket sem rejtették el, inkább belemerültek ábrázolásuk örömébe. Más szóval úgy tűnt, a legkevésbé sem hagyatkoznak mások tévhiteire. Most, hogy Takeichi beavatott a festészet eme elemi titkaiba, elkezdtem önarcképeket festeni, ügyelve arra, hogy női látogatóim ne láthassák őket.

A képeim olyan szívszorítóak voltak, hogy én magam is meghökkentem rajtuk. Itt volt az az énem, amit oly’ kétségbeesetten próbáltam elrejteni. Vidáman mosolyogtam és megnevetettem másokat; de ez volt itt a megrázó valóság. Titokban elfogadtam ezt az énemet, biztos voltam benne, hogy nincs menekvés előle, de természetesen Takeichin kívül nem mutattam meg a képeket senkinek. Ha bárki felfedezte volna a rémálomszerű valóságot a bohóc álarca alatt, akkor hirtelen gyanakvó érdeklődéssel viseltettek volna irántam, s ez a gondolat nem tetszett. Másrészt épp így féltem attól is, hogy nem ismernék fel a valódi énemet, s azt hinnék, ez is csak valami újféle csavaros bohóckodás – egy újabb lehetőség a viccelődésre. Ez lett volna a legfájdalmasabb. Így hát a szekrényem hátuljába rejtettem a képeket.

Az iskolai rajzórákon is titokban tartottam “szellem-stílusú” technikámat, úgy festettem, ahogy korábban is, a szép dolgok hagyományos stílusában.

Egyedül Takeichinek tudtam könnyedén megmutatni sebezhető érzéseimet, s most sem haboztam megmutatni neki az önarcképeimet. Nagyon lelkes volt, így festettem még kettőt-hármat, meg egy képet egy szellemről, amellyel kiérdemeltem Takeichi jóslatát: “Egy napon nagy festő válik belőled.”

Nem sokkal később Tokióba utaztam. Homlokomon ott virított a féleszű Takeichi két jóslata: hogy “belém esnek” és hogy nagyszerű festő leszek.

Egy művészeti iskolába szerettem volna bekerülni, de apám főiskolába adott azzal a szándékkal, hogy köztisztviselőt csinál belőlem. Ez volt az ítélet, amit rám szabtak, s én, aki sosem tudtam ellent mondani, ostobán engedelmeskedtem. Apám javaslatára egy évvel korábban tettem le a főiskolai felvételi vizsgát, sikeresen. Eddigre már kissé belefáradtam a tengerparti középiskolába és a cseresznyevirágzásba. Tokiói életem egy kollégiumban kezdődött, ahol a nyomor és az erőszak meghökkentett. Ezúttal semmi kedvem nem volt a bohóckodáshoz; megkértem az orvost, hogy igazoljon nálam tüdőbajt. Elhagytam a kollégiumot, és az apám uenoi házába költöztem. A társasági élet számomra lehetetlennek bizonyult. Kirázott a hideg az olyan szavaktól, mint “lelkes ifjúság” és “ifjú büszkeség”; a legnagyobb képzelőerővel sem tudtam magamra ölteni a “főiskolai szellemet”. Az osztálytermek és a kollégium az eltorzult szexuális vágyak szeméttelepének tűntek, és ott még az én közel tökéletesre fejlesztett bohóckodásom sem ért semmit.

Amikor a Diéta nem ülésezett, apám csak két-három hetet töltött otthon. Míg ő távol volt, mindössze hárman laktunk a meglehetősen impozáns kúrián: egy idős házaspár, akik a birtokot gondozták, és jómagam. Gyakran hiányoztam az órákról, bár nem azért mert kedvem támadt Tokióban várost nézni. (Úgy tűnik, úgy kell meghalnom, hogy sosem láttam a Meiji-szentélyt, Kusunoki Masashige szobrát vagy a Negyvenhét Rónin sírját.) Ehelyett egész napokat töltöttem a házban, olvastam vagy festettem. Mikor apám a városban volt, minden reggel azonnal elindultam az iskolába, bár néha valójában egy Shintaro Yasuda nevű festő által tartott művészeti órára mentem Hongóban, és három-négy órán át gyakoroltam vele a vázlatkészítést. Meglehetősen cinikussá váltam a kollégiumból való szökésem után, és – bár ez csak a saját elfogultságom – úgy éreztem, egész különleges helyzetben vagyok. Még ha részt is vettem az órákon inkább csak hallgató voltam, mintsem aktív diák. Egyre fárasztóbb volt részt venni rajuk. Úgy jártam ki az általános- és középiskolát, hogy fogalmam sem volt, mit jelent a “diákszellem”. Még az iskolai dalokat sem próbáltam soha megtanulni.

Egy diák a művészeti óráimról nemsokára beavatott az ital, a cigaretta, a prostituáltak, a zálogházak és a baloldali gondolkozás rejtelmeibe. Furcsa egy kombináció, de így történt.

Ezt a diákot Masao Horikinek hívták. Tokió belvárosában született, hat évvel idősebb volt nálam, és egy művészeti magániskolában végzett. Mivel nem volt otthon műterme, arra az órára járt, amire én is, ahol állítólag folytatni kívánta az olajfestészetet.

Egy nap, mikor még csak látásból ismertük egymást, és egyetlen szót sem váltottunk, hirtelen így szólt hozzám:

– Kölcsön tudsz adni öt jent?

Annyira megdöbbentem, hogy odaadtam neki a pénzt.

– Nagyszerű! – mondta. – Akkor most igyunk! A vendégem vagy.

Nem voltam jó a visszautasításban, így elrángatott egy közeli kávézóba. Így kezdődött a barátságunk.

– Régóta figyellek. Hopp! Az a szemérmes mosoly – ez egy ígéretes művész ismertetőjegye! Most pedig a barátságunk zálogaként: fenékig!

Odahívta az egyik pincérnőt az asztalunkhoz.

– Hát nem jóképű fiú? De nem szabad ám bedőlni neki! Sajnos mióta ő megjelent a művészeti órán, én csak a második legsármosabb vagyok.

Horiki sápadt volt, de a vonásai szabályosak, és – ami a legszokatlanabb volt egy művészhallgatótól –, mindig takaros öltönyt és régimódi nyakkendőt hordott. Középen elválasztott haját pomádé igazította két oldalra.

Ismeretlen terep volt ez számomra. Idegesen fontam karba, majd nyújtottam ki a kezem, a mosolyom most volt csak igazán szemérmes. Két-három pohár sör után azonban különös felszabadultságot éreztem.

– Arra gondoltam, hogy szeretnék beiratkozni egy rendes művészeti iskolába… – kezdtem.

– Ne hülyéskedj! Azok haszontalanok. Az iskolák mind haszontalanok! Méghogy tanárok, akik elmerülnek a Természetben! Méghogy tanárok, akik mélységesen szeretik a Természetet!

A leghalványabb mértékben sem tiszteltem a véleményét. Ez egy bolond, a festményei szemetek, de lehet, hogy ő a megfelelő ember a számomra – gondoltam. Életemben először találkoztam egy igazi, városi semmirekellővel. És bár kissé másként, de őt is épp úgy kirekesztették az emberi lények a tevékenységeikből, mint engem. Hasonszőrűek voltunk, már csak az eltévelyedésünk okán is. Volt ugyanakkor egy alapvető különbség közöttünk: ő nem volt tudatában a bohózatának, vagy ami azt illeti, a bohózatából fakadó nyomorúságának.

Megvetettem őt, csak szórakozásra tartottam alkalmasnak, s a kapcsolatom is csak e célt szolgálta vele. Időnként szégyelltem is a barátságunkat. Ám a végén e kapcsolat is annak szolgált bizonyítékául, hogy még Horiki is erősebb nálam.

Persze kezdetben meg voltam győződve róla, hogy Horiki egy kivételesen kedves fickó, és bár ódzkodtam az emberektől, mellette olyannyira ellazultam, hogy biztosra vettem, megtaláltam a tökéletes kísérőmet Tokióba. Igazság szerint, amikor először érkeztem a városba, az ellenőr miatt féltem villamosra szállni; a főbejárat vörös szőnyeggel borított lépcsőjének két szélén álló jegyszedőnők miatt féltem belépni a Kabuki Színházba; a hátam mögött ólálkodó pincérek miatt, akik arra várnak, hogy kiürüljön a tányérom, féltem étterembe menni. De legfőképpen a fizetéstől féltem – nem fukarságból szorongtam odanyújtani a pénzt vásárlás után, hanem mert szörnyű feszültség, szörnyű zavar, szörnyű nyugtalanság és kellemetlenség támadt bennem. Ilyenkor elhomályosult a látásom, a világ elsötétedett, mintha elment volna az eszem. Alkudozásról szó sem lehetett – nemhogy sokszor a visszajárót nem tettem el, de néha még azt is elfelejtettem magammal vinni, amit vettem. Lehetetlennek tűnt, hogy egyedül járjam be Tokiót. Nem volt más választásom, minthogy egész nap a házban heverésszek.

Így hát odaadtam a pénzem Horikinek, és ketten indultunk útnak. Ő remek alkudozó volt, és szokatlanul jártas abban, hogy költsön minimális összeget maximális élvezetre – valószínűleg ezzel érdemelte ki az “élvhajhász” minősítést. A tehetsége arra is kiterjedt, hogy a lehető legrövidebb idő alatt bárhova eljusson taxi nélkül; aszerint, hogy épp mi volt ideális, felváltva használta a villamost, a buszt vagy a vízi gőzösöket. Horiki gyakorlati oktatásban is részesített: ha például reggelente egy prostituálttól hazafelé menet megálltunk egy étteremben, majd az ételt egy fürdő mellett fogyasztottuk el, azzal igen olcsón imitálhattuk a fényűző életérzést. Elmagyarázta, hogy az út menti standoknál kapható ételek, mint a marhahús rizzsel, vagy a nyárson sült csirke olcsóak, de táplálók. Garantálta azt is, hogy a whiskynél gyorsabban semmitől nem lehet lerészegedni. Ami pedig a számlát illeti, amiatt többé nem kellett aggódnom.

Horiki azzal is nagy szolgálatot tett nekem, hogy egyáltalán nem érdekelte, mit gondol a hallgatósága, és bármilyen irányba is vezette a “szenvedélyeinek” kitörése, huszonnégy órán keresztül tudta árasztani magából az értelmetlen fecsegést. (Az is lehet, hogy a szenvedélye abból állt, hogy ignorálta a hallgatóságának érzéseit.) A szószátyársága miatt nem állt fent a veszélye annak, hogy kényelmetlen csend telepszik ránk, ha az élvezetek már kifárasztottak minket. Más emberekkel mindig óvatosan bántam, nehogy beálljon az a rémisztő csend, de mivel természetemnél fogva szűkszavú voltam, ezt csak kétségbeesett bohóckodással tudtam kivédeni. Na már most, az az ostoba Horiki (anélkül, hogy észrevette volna) eljátszotta helyettem a bohóc szerepét, így nekem már nem kellett megfelelő válaszokat adjak. Elég volt egyik fülemen be, a másikon kiengednem a szavait és egyszer-egyszer megjegyezni, hogy “Nem mondod!”

Hamar kiderült, hogy az alkohol, a dohány és a prostituáltak (ha csak rövid időre is) kiváló szolgálatot tettek a rettegéssel szemben, amit ez emberek felé éreztem. Arra is rá kellett jönnöm, hogy azt se bánnám, ha el is kell adnom minden tulajdonomat, hogy ezt a szolgálatot megfizethessem.

A prostituáltakra sosem tudtam emberként vagy akár nőként tekinteni. Inkább ostobának vagy őrültnek tartottam őket. De a karjaik között tökéletes biztonságot éreztem. Nyugodtan tudtam aludni. Szánalmas, hogy mennyire híján voltak a kapzsiságnak. És talán mert valami rokonszenvfélét éreztek irántam, ezek a prostituáltak sosem tolakodó jóindulattal bántak velem. Jóindulattal, hátsó szándék nélkül, jóindulattal eme feszült üzlet dacára, egy olyan ember felé, aki többé talán nem is jön el. Néhány éjjelen ezeknek az ostoba, őrült nőknek a fején Mária glóriáját láttam.

Azért kerestem a társaságukat, hogy elmeneküljek a félelmem elől, hogy egyetlen éjszakára megnyugvásra leljek, de miközben ezekkel a “hasonszőrű” prostituáltakkal szórakoztam, észrevétlenül rám akaszkodott egy kellemetlen aura, amitől nem tudtam megszabadulni. Elég váratlan mellékhatás volt ez, és fokozatosan egyre nyilvánvalóbbá vált, mígnem döbbentemre Horiki rá is mutatott. Hogy objektíven fogalmazzak, én a prostituáltak kezei alatt tanultam ki a nőket, és a végére egész ügyes lettem. Azt mondják, hogy a legszigorúbb oktatást a nőkből a prostituáltak között lehet kapni, és éppen ezért ez a leghatékonyabb módszer. Átitatódtam a “nőcsábászok” aromájával, és a nők (nem csak a prostituáltak) ösztönösen megérezték és körém sereglettek. Ez az obszcén és dicstelen kisugárzás volt az a “ráadás”, amit kaptam, és láthatóan sokkal észrevehetőbb volt, mint a tanulóidőm alatt szerzett javulás.

Horiki, feltételezem, félig-meddig dicséret gyanánt informált erről, de bennem fájdalmas húrokat pendített meg. Ügyetlenül írt levelek jutottak eszembe, amiket a bárban kaptam; a tábornok húsz éves lánya, akinek a háza az enyém mellett volt, és aki minden reggel a kapujukban lézengett, amikor én iskolába mentem, látszólag minden ok nélkül csinosan kiöltözve; és a pincérnő a steakházban, aki még ha meg se szólaltam…; és a lány a dohányboltban, akit pártfogoltam, és aki a csomag cigarettába mindig beletett…; és a nő a mellettem lévő széken a Kabuki Színházban…; és az az eset, amikor olyan részeg voltam, hogy elaludtam a villamoson; és az a vágytól égő levél, ami váratlanul érkezett egy rokontól; és a lány, akárki is legyen, aki saját készítésű bábut ajándékozott nekem, amíg én távol voltam. Mindegyikükkel rendkívül ellenségesen bántam, és a történetek nem szövődtek tovább, kidolgozatlan töredékek maradtak. Volt bennem valami, ami érzelmes ábrándokba csalta a nőket, és ez már nem csupán téveszme volt a részemről, hanem letagadhatatlan tény. Szégyenhez hasonló keserűséget ébresztett bennem, hogy erre valaki olyan mutatott rá, mint Horiki; és hirtelen minden érdeklődésemet elvesztettem a prostituáltakban.

Hogy “modern” nézeteivel hencegjen (más okra nem tudok gondolni), Horiki egyszer egy titkos kommunista összejövetelre is elvitt. (Nem emlékszem pontosan, hogy is hívták – “Felvilágosult Nép” talán.) Egy titkos kommunista találkozó Horiki számára valószínűleg csak egy újabb volt Tokió látványosságai közül. Bemutattak az “elvtársaknak”, és kötelességem volt vásárolni egy kiáltványt. Aztán meghallgattam egy előadást a Marxiánus Közgazdaságtanról, amit egy felettébb csúnya fiatalember, a díszvendég tartott. Minden, amit mondott rendkívül nyilvánvalónak és kétségtelenül igaznak tűnt, de úgy éreztem, valami sokkal sötétebb, sokkal ijesztőbb lappang az emberi lények szívében. Nem csupán kapzsiság vagy hiúság. Nem is egyszerűen a vágy és a mohóság elegye. Nem tudtam biztosan, mi volt az, de úgy éreztem, hogy van valami megmagyarázhatatlan az emberi társadalom mélyén, aminek semmi köze a közgazdaságtanhoz. De bármennyire is megrémített mindez, olyan könnyedén alkalmazkodtam a materializmushoz, mint ahogy a víz megtalálja a maga medrét. De a materializmus nem tudott megszabadítani az emberektől való félelmemtől; nem éreztem a remény örömét, ami akkor éri az embert, ha fiatal levelek sarjadására nyitja ki a szemét.

Ennek ellenére rendszeresen részt vettem a Felvilágosult Nép összejövetelein. Nevetségesen mulatságosnak találtam “elvtársaimat”, akik élet-halál komolyságával az arcukon tanulmányoztak olyan triviális elméleteket, mint az “egy meg egy az kettő”. A szokásos bohóckodásommal megpróbáltam enyhíteni a találkozók feszültségét. Úgy hiszem, emiatt kezdett fokozatosan enyhülni a nyomasztó légkör. Olyan népszerű lettem, hogy a jelenlétem nélkülözhetetlenné vált az összejöveteleken. Ezeknek az egyszerű embereknek imponált, hogy magam is egyszerű voltam – egy optimista, kacagni vágyó elvtárs – de ha ilyennek láttak, akkor tökéletesen becsaptam őket. Nem voltam az elvtársuk. Mégis minden egyes találkozón ott voltam, és a bohózatom teljes repertoárját előadtam nekik.

Azért tettem, mert élveztem, mert tetszettek nekem ezek az emberek – és nem feltétlenül azért, mert a Marx iránti közös vonzalom összekötött minket.

Irracionalitás. Ezt a gondolatot találtam halványan kellemesnek. Vagy inkább kényelmesnek. Ami megrémített, az a világ logikája volt; valami kiszámíthatatlan erő előíze rejlett benne. Felfoghatatlan volt a mechanizmusa, és én semmiképp sem maradhattam bezárva abba az ablaktalan, csontig hatolóan hideg szobában. Bár odakint az irracionalitás tengere ingadozott, sokkal kellemesebb volt abban úszni; mígnem hirtelen bele nem fulladtam.

Az emberek “társadalmi kirekesztettségről” beszélnek. Ezek a szavak látszólag a világ szánalmas lúzereit jelentik, a bűnösöket, de én már születésemtől kezdve úgy érzem, mintha kirekesztett lennék. Amikor találkozom valakivel, akit a társadalom kitaszított, minduntalan rokonszenvet érzek, és ez a bensőségesség érzékennyé tesz.

Az emberek “bűntudatról” is beszélnek. Engem ez a tudat az emberi lények között egész életemben kínzott, de mint egy feleség a nyomorban, hűséges társam volt, és együtt, csak mi ketten, belefeledkeztünk szánalmas gyönyöreinkbe. Ez volt az egyik szokás, ami szerint éltem.

Az emberek gyakran beszélnek a “sebről” is a bűntudatos lelken. Az én esetemben ez a seb már csecsemőkoromban megjelent, az idő múlásával pedig gyógyulás helyett egyre mélyült, míg csontig nem hatolt. Az éjszakáról éjszakára elszenvedett kínok végtelen gyötrelemből álló pokollá lettek, de – bár furcsa ezt így megfogalmazni – a seb sokkal kedvesebb lett számomra, mint a saját húsom és vérem, a fájdalomról úgy hittem, az a seb saját érzelme, vagy szeretetének suttogása.

Egy magamfajta számára egy föld alatti mozgalom atmoszférája igazán megnyugtató és kellemes volt. Ami azt illeti, nem igazán a célja, mint inkább a személyisége nyűgözött le. A mozgalom Horikinek csak ürügy volt, hogy idiótán heccelődhessen. Az egyetlen találkozó, amin részt vett az volt, ahol engem bemutatott. Ezt azzal az ostoba viccel indokolta, hogy a marxistáknak nem csak a társadalom termelői szektorát kellene tanulmányozniuk, hanem a fogyasztókét is. Mindenesetre a fogyasztási szokások voltak az egyetlenek, amelyeket együtt figyeltünk meg. Ha most visszagondolok, akkoriban marxisták mindenféle változatával találkozni lehetett. Egyesek, mint például Horiki, üres “modernitásból” nevezték magukat marxistának. Másokat, mint jómagamat, az irracionalitás aromája mozgósított.

Biztos vagyok benne, hogyha a marxizmus valódi hívei rájöttek volna, hogy Horikit és engem mi érdekelt ebben igazán, akkor feldühödve, aljas árulónak kikiáltva kergettek volna el minket. Furcsa ezt kimondani, azonban sem Horiki, sem én nem kerültünk még csak a kirúgás közelébe sem. Épp ellenkezőleg, sokkal fesztelenebb voltam ebben az irracionális világban, mint a racionális úriemberekében, így pedig a “józanság” határain belül végre tudtam hajtani, amit elvártak tőlem. Ezért ígéretes elvtársnak számítottam, és különféle munkákkal bíztak meg, ami nevetséges mértékű titoktartást kívánt. Voltaképpen egyetlen munkát sem utasítottam el. Meglehetősen engedelmes voltam, nyugodt magabiztossággal teljesítettem bármit, amit kértek tőlem, így a “kopók” (az elvtársak így nevezték a rendőrséget) semmit sem gyanítottak, és megúsztam a kihallgatást.

Mosolyogtam, és megmosolyogtattam másokat, hogy kihúzzam magam a “veszélyes küldetések” alól. (A mozgalom tagjai olyan eltúlzott óvintézkedéseket tettek – örökké csak élet-halál áldozatai voltak –, mintha egy ügyetlen detektívregényt imitáltak volna. A küldetések, amiken én dolgoztam valójában elképesztően következetlenek voltak, de az elvtársak azzal hergelték magukat, hogy szüntelenül emlékeztették egymást, milyen veszélyesek is ezek a feladatok.) Akkoriban úgy éreztem, hogy még az a kilátás sem zavarna, ha elkapnának, és életem hátralévő részét börtönben kellene töltenem; a börtönélet kellemesebbnek tűnt, mint álmatlan éjszakákon nyöszörögve hánykolódni, rettegve a “valóságtól”, amiben az emberi lények mutatták az utat.

 

* * *

 

Az apám mindig vagy házon kívül tartózkodott, vagy annyira lefoglalta, hogy fogadja a vendégeit, hogy hiába laktunk egy házban, néha három, akár négy nap is eltelt anélkül, hogy találkoztunk volna. A jelenlétét azonban ez sem tette kevésbé nyomasztóvá vagy rémisztőbbé. Épp, mikor arra kezdtem vágyni (bár kimondani nem mertem), hogy elhagyjam a házat, és máshol találjak lakást, a régi gondnokunktól megtudtam, hogy az apám el akarja adni a házat.

A Diétában betöltött szerepe hamarosan a végéhez közeledett, és – kétségtelenül számos okból – úgy tűnt, nem állt szándékában újból indulni a választáson. Nem teszek úgy, mintha jobban érteném az apám gondolatait, mint egy idegenét, de talán úgy döntött, otthon épít magának menedéket. Sosem kötődött igazán Tokióhoz, és talán arra jutott, hogy értelmetlen fenntartani egy szolgákkal teli házat egy hozzám hasonló egyetemista kedvéért. Így hát a házat nemsokára eladták, én pedig egy komor szobába költöztem egy régi hongói panzióban, ahol azonnal pénzügyi gondok kezdtek gyötörni.

Az apám korábban minden hónapban adott nekem némi költőpénzt. Ez két-három nap alatt elfogyott, de a házában mindig volt cigaretta, alkohol és gyümölcs, más dolgokat pedig – könyveket, írószereket, és bármit, ami nem ruházkodási cikk volt – be lehetett szerezni a szomszédos üzletekben. Amíg az apám által gyakran látogatott boltok valamelyikéről volt szó, az sem számított, ha magyarázat nélkül távoztam onnan.

Aztán hirtelen magamra maradtam egy panzióban, és az otthonról kiutalt pénzből kellett megélnem. Majd’ megőrültem. A pénz szokás szerint két-három nap alatt elfogyott, és szinte megvadított az ijedtség és a kétségbeesés. Felváltva küldtem pénzért könyörgő táviratokat az apámnak, a bátyáimnak, a nővéreimnek. A táviratok után részletes leveleket is mellékeltem. (A levelekben közölt tények persze kivétel nélkül abszurd kitalációk voltak. Jó stratégiának tűnt, hogy megnevettessem az embereket, mikor szívességet kérek tőlük.) Horiki oktatása alatt én is gyakori látogatója lettem a zálogházaknak. Mindennek ellenére azonban továbbra is pénz szűkében voltam.

A tetejében pedig képtelen voltam egymagamban élni egy olyan házban, ahol egy teremtett lelket sem ismertem. Megrémített, hogy egyedül, csendben üljek a szobámban. Féltem, mintha bármelyik pillanatban rám támadhatott vagy megverhetett volna valaki. Úgyhogy kimenekültem onnan, és vagy a mozgalomnak segítettem, vagy Horikivel jártuk végig a bárokat, hogy mindenütt olcsó szakét igyunk. Szinte teljesen elhanyagoltam mind a tanulmányaimat, mind a festményeimet. Aztán a főiskola második évének novemberében szerelmi öngyilkosságba keveredtem egy nálam idősebb, férjes asszonnyal. Ez mindent megváltoztatott.

Nem jártam be többé az órákra, és egy percet sem szenteltem a tanulásnak; elképesztő módon mégis képes voltam értelmes válaszokat adni a vizsgákon, és valahogy sikerült abban az illúzióban tartanom a családomat, hogy minden a legnagyobb rendben volt. A hiányzásom miatt azonban az iskola bizalmas jelentést küldött apámnak. A bátyám az apám nevében eljárva küldött egy hosszú és szigorúan megfogalmazott levelet, figyelmeztetve, hogy változtassak a hozzáállásomon. De a bánatom nyomasztóbb okai a pénzhiány és a mozgalom által megkívánt munkák voltak, ez utóbbiak olyan gyakorivá és kaotikussá váltak, hogy már nem tudtam szórakozásból csinálni. Engem választottak minden tokiói marxista diákakciócsoport élére. Ide-oda rohangálhattam “kapcsolattartás céljából”. Az esőkabátom zsebében egy kést tartottam, amit fegyveres felkelés esetére vásároltam. (Még emlékszem, hogy a pengéje túl finom volt még egy ceruza élezéséhez is.) A legkedvesebb vágyam az volt, hogy józan kábultságba igyam magam, de nem volt rá pénzem. A mozgalom olyan gyakran kérte a szolgálataimat, hogy alig volt időm levegőhöz jutni. Egy olyan betegeskedő test, mint a enyém nem volt alkalmas ilyen fékevesztett tevékenységre. Mindvégig csak azért segítettem nekik, mert lenyűgözött az ésszerűtlenségük, és hogy ennyire borzasztóan belekeveredtem az a tréfám egy egészen váratlan következménye volt. Titkon azt szerettem volna mondani nekik: “Ez nem az én ügyem. Miért nem bízzátok egy rendes tagra a feladatot?” Képtelen voltam elfojtani a zaklatottságomat, így elmenekültem. Elmenekültem, de ez nem okozott örömet; úgy döntöttem, megölöm magam.

Akkoriban három nő is volt, aki kivételes érdeklődést mutatott irántam. Az egyikük a földesúr lánya volt, aki a panzióban lakott. Amikor a mozgalomnak végzett feladataim után olyan kimerülten értem vissza a szobámba, hogy evés nélkül az ágyba zuhantam, ő mindig felkeresett, kezében egy írótömbbel és tollal.

– Elnézést. Olyan zajt csapnak odalent a testvéreim, képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat egy levélhez.

Ilyenkor leült az asztalomhoz, és írt, néha egy órán át.

Sokkal egyszerűbb lett volna, ha csak fekszem, és úgy teszek, mintha nem vennék róla tudomást, de a lány tekintete egyértelműen elárulta, hogy beszélgetni szeretne velem, és bár a legkevésbé sem vágytam megszólalni, felkínáltam neki a szokásos passzív szolgálatomat: egy morgással a hasamra fordultam, és cigarettára gyújtva belekezdtem:

– Azt mondják, néhány férfi felgyújtja a nőktől kapott szerelmes leveleket, és azzal melegíti fel a fürdővizet.

– Ez rettenetes! Biztosan magadról beszélsz!

– Ami azt illeti, én a tejet forraltam így – amit meg is ittam.

– Micsoda megtiszteltetés ez egy lánynak! Legközelebb használd az enyémet!

Bár csak elmenne, gyorsan! Levél, még mit nem! Milyen átlátszó! Biztos vagyok benne, hogy csak az ABC-t írta, vagy a hét napjait és a hónapok neveit.

– Mutasd, mit írtál! – mondtam, bár kétségbeesetten szerettem volna elkerülni, hogy meg kelljen néznem.

– Nem, eszemben sincs! – tiltakozott. – Ó, hogy te milyen rettenetes vagy!

Az öröme olyan szemérmetlen volt, hogy minden érzésem kihűlt iránta.

Kitaláltam neki egy megbízást.

– Ne haragudj, hogy ezzel terhellek, de nem mennél le a patikába venni nekem néhány doboz altatót? Túlságosan kimerültem! Ég az arcom, nem bírok elaludni. Sajnálom. Ami a pénzt illeti…

– Minden rendben! Ne aggódj a pénz miatt.

Boldogan kelt fel. Tisztában voltam vele, hogy egy nőt sosem sért, ha megkérik valamire; örülnek, ha a férfiak szívességet kérnek tőlük.

A második lány, aki érdeklődött irántam egy “elvtárs” volt, egy tanárképző főiskola hallgatója. Bármilyen utálatos is volt, a mozgalomban végzett tevékenységem arra kötelezett, hogy minden nap lássam őt. Még az aznapi munkával kapcsolatos megbeszélések után is makacsul követett. Ajándékokat vett nekem, látszólag véletlen, és a következő szavakkal adta át őket:

– Bárcsak úgy tekintenél rám, mint valódi nővéredre!

Összerezzentem ettől az érzelgősségtől, de magamra erőltettem egy szomorú kis mosolyt, és azt feleltem: “Úgy gondolok”. Féltem, hogy feldühítem, és az egyetlen gondolatom az volt, hogy időt nyerjek, és lerázzam. Ennek eredményeként egyre több és több időt töltöttem alázatos figyelemmel e csúnya, kellemetlen lány iránt. Engedtem, hogy ajándékokat vegyen nekem (melyek kivétel nélkül rossz ízlésről árulkodtak, és szinte azonnal odaadtam őket a postásnak vagy a boltos fiúnak). Mikor vele voltam, próbáltam boldognak tűnni, és megnevettetni őt a vicceimmel. Egy nyári estén aztán egyszerűen nem akart elmenni. Amikor az utca mentén a sötétbe értünk, megcsókoltam, hátha így indulásra bírhatom. De féktelenül, szégyenletesen izgatott lett. Leintett egy taxit, és elvitt engem abba a kis szobába, amit a mozgalom titokban bérelt egy irodaházban. Ott töltöttük az éjszakát vad izgalomban.

– Micsoda elképesztő nővérem van nekem – mondtam magamnak fanyar mosollyal.

A körülmények úgy alakultak, hogy nem tudtam elkerülni sem a földesúr lányát, sem ezt az “elvtársat”. Minden nap egymásba botlottunk; nem tudtam úgy elkerülni őket, mint más nőket a múltban. Mielőtt észrevettem volna, a beteges bizonytalanságom kénytelen-kelletlen abba a kétségbeesett helyzetbe hajszolt, hogy mindkettejük kegyeit el kellett nyernem. Mintha valami ősi adósság láncolt volna hozzájuk.

Ekkoriban történt, hogy Ginza1 egyik nagy kávézójában egy pincérnő kedvességének megajándékozottja lettem. Már egyetlen találkozás után olyan hála kötött hozzá, hogy megbénított az aggodalom és az üres félelmek. Ekkora már kellőképpen megtanultam, hogyan színleljem azt a merészséget, ami ahhoz kellett, hogy fel tudjak szállni a villamosra, vagy hogy Horiki segítsége nélkül is be tudjak menni egy kávézóba vagy a Kabuki Színházba. Legbelül nem gyanakodtam kevésbé az emberi lények higgadtságára és erőszakosságára, de apránként megtanultam, hogyan kell kifejezéstelen arccal találkozni velük – nem, ez nem igaz: soha nem találkoztam senkivel úgy, hogy ne kísért volna el a fájdalmas mosolyom, vagy a vereséget jelző bohóckodás. Amit viszont megtanultam, az az, hogy hogyan kell szinte kábulatban végig hebegni-habogni egy csevegést. Ezt vajon a mozgalomnak végzett munkáimnak köszönhettem? Vagy a nőknek? Vagy az alkoholnak? Talán főként a pénzszerzés tökéletesítette ezt a képességemet.

Féltem, bárhol is voltam. Azon töprengtem, vajon nem az lenne-e a legjobb módja annak, hogy meg szabaduljak ettől a könyörtelen érzéstől, hogy eltévedek egy nagy kávézó világában, ahol részeg vendégek, pincérnők és hordárok tömege dörzsölődzködik hozzám. Ezzel a gondolattal a fejemben indultam el egyedül egy ginzai kávézóba. Csak tíz jen volt nálam.

– Csak tíz jenem van. Ne mondja, hogy nem szóltam! – mondtam mosolyogva a pincérnőnek.

– Nem kell aggódnia. – A nő halvány kansai-i akcentussal beszélt.

Különös volt, hogy azzal a néhány szóval le tudta csillapítani a felindultságomat. Nem, nem egyszerűen azért, mert nem kellett aggódnom a pénz miatt. Inkább úgy éreztem, hogy mellette önmagában felesleges aggódnom.

Megittam az alkoholt. Ez a nő nem ijesztett meg, és nem éreztem kötelességemnek, hogy előadjam neki a bohóckodásomat. Csendben ittam, nem próbáltam elrejteni azt a hallgatagságot és komorságot, ami igazi természetem volt.

Különféle előételeket tett elém az asztalra.

– Tetszik?

Megráztam a fejem.

– Csak alkoholt? Én is iszom veled!

 

* * *

 

Hideg őszi éjszaka volt. Ginza leghátsó szusi bárjánál vártam Tsunekóra (ha jól emlékszem, így hívták, de az emléke túl homályos, hogy biztos legyek benne: én olyan ember vagyok, aki képes elfelejteni még annak a nőnek is a nevét, akivel öngyilkosságot kísérelt meg), hogy felvegyem munka után. A szusi, amit ettem szóra sem volt érdemes. Hogy lehet, ha még a nevét is elfelejtettem, hogy arra emlékeztem, milyen rossz ízű volt a szusi? És tisztán emlékszem az öregúr rövidre nyírt hajára is – az arca olyan volt, mint egy kígyóé –, ami egyik oldalról a másikra lengett, miközben a szusit készítette, és megpróbálta azt a látszatot kelteni, hogy ő igazi szakértő. Azóta kétszer-háromszor is megtörtént velem, hogy ismerősnek tűnő arcot láttam a villamoson, és eltűnődtem, vajon ki lehet, hogy aztán döbbenten jöjjek rá, hogy a velem szemben ülő férfi az a bizonyos öregúr a szusi bódéból. Most, amikor a neve, sőt az arca is kihalványult már az emlékezetemből, az, hogy az öregúr arcára mégis még mindig olyan pontosan emlékszem, hogy le tudnám rajzolni, az bizonyára annak a bizonyítéka, milyen rossz volt az a szusi, és ez mennyire elszomorított. Hozzá kell tennem, hogy még amikor neves szusibárokba vittek is, azt sem élveztem túlzottan.

Tsuneko egy asztalosház második emeletén bérelt szobát. Én a földön feküdtem teát kortyolgatva, államat a tenyeremen támasztva, mintha iszonyatos fogfájásom lett volna. Nem igyekeztem elrejteni megszokott búskomorságomat. Furcsa módon úgy tűnt, tetszik neki, hogy így fekszem ott. Olyan érzést keltett bennem, mintha teljesen elszigetelten állt volna; jeges vihar kavargott körülötte, és csak az elhullott levelek hullottak a föld felé. Ahogy ott feküdtünk elárulta, hogy két évvel idősebb volt nálam, és Hirosimából jött.

– Tudod, van egy férjem. Korábban borbély volt Hirosimában, de tavaly év végén együtt szöktünk Tokióba. A férjem nem talált itt tisztes munkát. A következő, amire eszméltem, hogy elkapták, mert becsapott valakit, és most börtönben van. Minden nap bementem hozzá, de holnaptól már nem megyek.

Tovább folytatta, de engem sosem érdekelt, ha a nők magukról beszéltek. Talán azért, mert annyira alkalmatlanok arra, hogy történetek meséljenek (rossz helyre teszik a hangsúlyt), vagy valami más okból. Mindenesetre nálam mindig süket fülekre találtak.

– Olyan boldogtalan vagyok.

Biztos vagyok benne, hogy ez az egyetlen, elsuttogott mondat több együttérzést ébresztett bennem, mint egy nő életének leghosszabb, legfáradságosabb beszámolója. Elképeszt és megdöbbent, hogy sosem hallottam még nőtől ezt az egyszerű kijelentést. Ennek a nőnek nem kellett megannyi szó, hogy azt mondja: “Olyan boldogtalan vagyok”, egyszerűen betemette a néma nyomorúság, amely hüvelyknyi szélesen áramlott testének felszínén. Mikor mellette feküdtem, a testemet beborította ez az áramlat, úgy keveredett össze a saját zordabb szomorúságommal, mint egy “elszáradt levél, amely megpihen a köveken a medence alján”. Felszabadultam a félelem és a nyugtalanság alól.

Teljesen más érzés volt ez, mint nyugodtan aludni azoknak az ostoba prostituáltaknak a karjában (egyrészt, azok a prostituáltak vidámak voltak); az éjszaka, amit a bűnöző feleségével töltöttem a felszabadulás és boldogság éjszakája volt számomra. (Ilyen merész szóhasználat, igen, úgy hiszem, bizton állíthatom, hogy nem fog többé felbukkanni ezekben a jegyzetfüzetekben.)

De csak egyetlen éjszakáig tartott. Reggel, mikor felébredtem, és kikeltem az ágyból ismét az a sekélyes, pozőr bohóc voltam. A gyenge magától a boldogságtól fél. Képesek megsebesíteni magukat egy vattával. Néha maga a boldogság is megsebzi őket. Gyorsan ott akartam hagyni őt, amíg a dolgok változatlanok voltak, mielőtt megsebesültem volna, és meglengettem volna a komédiám ködfátyolát.

– Azt mondják, a szerelem kirepül az ablakon, mikor az ajtón belép a szegénység, de az emberek ezt általában rosszul értelmezik. Ez nem azt jelenti, hogyha egy férfinek elfogy a pénze, a nő lerázza. Ha elfogy a pénze, a férfi a szakadék szélén érzi magát. Úgy érzi, semmire sem jó. Az erő kiszáll a nevetéséből, és megkeseredik. Végül kétségbeesésében ő rázza le a nőt. A közmondás azt jelenti, hogy mikor egy férfi félőrült lesz, addig rázza, rázza és rázza, amíg meg nem szabadul a nőtől. Ezt a magyarázatot megtalálod a Kanazava szótárban2. Én a saját bőrömön tapasztaltam.

Emlékszem, Tsukenót ilyen ostobaságokkal nevettettem meg. Azon a reggelen igyekeztem gyorsan elszabadulni, még az arcomat se mostam meg, mert biztos voltam benne, hogy tovább maradni haszontalan és veszélyes. Ekkor álltam elő ezzel az őrült kijelentéssel, hogy a “szerelem kirepül az ablakon”, ami később súlyos következményekkel járt.

Ezután egy teljes hónapig nem találkoztam eme jótevőmmel. Miután elhagytam őt, a boldogságom napról napra halványabb lett. Az is megrémített, hogy elfogadtam egy pillanatnyi kedvességet: úgy éreztem, szörnyű béklyóba kötöttem magam. Még az a hétköznapi tény is rámnehezdni látszott, hogy Tsuneko állta a számlát a kávézóban, azt kezdtem érezni, hogy ő is csak egy újabb fenyegető nő, mint az a lány a panzióban, vagy az a másik a tanárképző főiskoláról. Hiába volt távol tőlem, Tsuneko folytonos szorongást okozott. Attól is féltem, hogy lángoló dühbe gurulnék, ha összefutnék egy nővel, akivel egyszer együtt töltöttem egy éjszakát. Természetemnél fogva zavarba jöttem, ha találkoznom kellett valakivel, így végül azt láttam célszerűnek, ha biztonságos távolságot tartok Ginzától. Részemről ez a zavar nem játék volt. A nők nem látnak összefüggést aközött, hogy este aludni térnek, reggel pedig felkelnek; csak sikeresen élik a kettéosztott világukat, mindent a feledésre bízva. Az én bajom az volt, hogy ezzel a különös jelenséggel nem tudtam megbirkózni.

November végén Horikivel betértünk egy olcsó kandai bárba. Alighogy kitántorogtunk abból a bárból, gonosz cimborám már javasolta is, hogy folytassuk valahol máshol az ivást. Már elfogyott a pénzünk, de tovább esedezett.

Végül – és ez azért lehetett, mert részegebb és merészebb voltam, mint máskor – azt mondtam:

– Legyen. Elviszlek az álmok földjére. Ne lepődj meg azon, amit ott látsz. Bor, nők és zene…

– Úgy érted, egy kávézó?

– Igen.

– Indulás!

Ilyen egyszerűen történt. Villamosra szálltunk. Horiki jókedvűen megszólalt:

– Ki vagyok éhezve egy nőre. Szerinted megcsókolhatom a pincérnőt?

Nem különösebben szerettem, mikor Horiki így játszotta a részeget. Horiki tudta, és szándékosan csinálta.

– Rendben van? Meg fogom csókolni! Meg fogom csókolni bármelyik pincérnőt, aki odajön hozzánk! Rendben?

– Csinálj, amit akarsz.

– Köszönöm! Ki vagyok éhezve!

Leszálltunk Ginzánál, és beléptünk a “bor, nők és zene” kávézójába. Gyakorlatilag egy fillér sem volt nálam, Tsuneko volt az egyetlen reményem. Horiki és én leültünk egy üres fülkébe egymással szembe. Tsuneko és egy másik pincérnő azonnal odasietett. A másik lány ült mellém, Tsuneko pedig lehuppant Horiki mellé.

Megriadtam: Horiki mindjárt megcsókolja Tsunekót.

Nem arról volt szó, hogy bántam, hogy elveszítettem. Sosem volt bennem a leghalványabb birtoklási vágy sem. Igaz, időnként tapasztaltam némi megbánást, ha elvesztettem valamit, de sosem elég erősen ahhoz, hogy igazán feltűnjön, vagy hogy mások számára kikössem, mi az enyém. Olyannyira ilyen voltam, hogy néhány évvel később csendben végignéztem, ahogy a feleségemet megrontották.

Amennyire lehetséges volt, igyekeztem nem belefolyni az emberi lényeg piszkos bonyodalmaiba. Féltem, hogy magába ránt a feneketlen örvényük. Tsuneko és én csak egyetlen éjszakára voltunk szeretők. Nem tartozott hozzám. Valószínűtlen volt, hogy olyan parancsoló érzést tettessek, mint a “megbánás”. És mégis megdöbbentem.

Azért éreztem így, mert sajnáltam Tsunekot, sajnáltam, hogy kénytelen lesz hagyni, hogy Horiki a szemem láttára vadul megcsókolja. Ha egyszer Horiki beszennyezte, akkor Tsunekónak kétségtelenül el kell hagynia engem. De nem volt elég akaraterőm, hogy megállítsam Tsunekót. A boldogtalansága láttán csak sóhajtani tudtam. “Hát vége van.” Aztán a következő pillanatban szelíden, tehetetlenül belenyugodtam. Horikiről Tsunekóra néztem, és mint egy bolond, elmosolyodtam.

Ám a helyzet váratlan fordulatot vett, nagyon rossz fordulatot.

– Elegem van – mondta Horiki elkomorodva. – Akármilyen kéjenc is legyek, egy ilyen csóró lányt nem tudok megcsókolni. – Összefonta a karját, és undorral meredt Tsunekóra. Magára erőltetett egy mosolyt.

– Szakét innék, de nincs pénzem. – Az orrom alatt morogva beszéltem Tsunekóhoz. Úgy éreztem addig akarok inni, amíg bele nem fulladok. Tsuneko a világ szemében még egy részeg csókjára is méltatlan volt, egy nyomorult nő, aki szegénységtől bűzlik. Hihetetlen, de ez a felismerés egy villám erejével hatott rám. Többet ittam aznap éjjel, mint bármikor, többet… többet, a szemem alkoholban úszott, és valahányszor Tsunekóval egymásra néztünk, szánalmas kis mosolyt húztunk a szánkra. Igen, ahogy Horiki mondta, tényleg egy fáradt, csóró nő volt, semmi más. De ez a gondolat felbugyogó bajtársiassággal társult a szegénységben szenvedő embertársam iránt. (Az összecsapás gazdag és szegény között elég elcsépelt téma, de most már meg vagyok győződve róla, hogy ez a dráma egyik örök témája.) Sajnáltam Tsunekót; életemben először tudatában voltam a szeretet (ugyan gyenge) mocorgásának a szívemben. Hánytam. Elájultam. Életemben először ittam annyit is, hogy elveszítsem az eszméletemet.

Amikor felébredtem, Tsuneko a párnám mellett ült. Az asztalosházban bérelt második emeleti szobájában aludtam.

– A szerelem kirepül az ablakon, mikor az ajtón belép a szegénység… Azt hittem vicceltél, de komolyan gondolod? Nem jöttél többet. Micsoda bonyolult üzlet a szerelem és a szegénység! Én dolgozhatok kettőnk helyett is. Mit gondolsz?

– Szó sem lehet róla.

Lefeküdt mellém. Hajnal felé járhatott, mikor először kiejtette a “halál” szót. Azt hiszem, ő is belefáradt már, hogy elviselje a feladatokat, amiket emberi lényként kellett ellátnia; és mikor elgondolkodtam a félelememen, a kényelmetlenségemen a világ felé, a pénzen, a mozgalmon, a nőkön, a tanuláson, lehetetlennek tűnt, hogy tovább éljek. Könnyen beleegyeztem a javaslatába.

Ennek ellenére továbbra sem tudtam teljesen meggyőzni magam, hogy végül a halált választottam. Valahogy ott lapult, hogy ez csak “képzelgés”.

A délelőttöt kettesben töltöttük Asakusában bolyongva. Bementünk egy ebédlőbe, és ittunk egy pohár tejet.

– Ezúttal te fizetsz – mondta.

Felálltam, elővettem a pénztárcámat és kinyitottam.

Három réz érme. Abban a pillanatban a szégyen volt a legkevesebb, inkább borzalmat éreztem. Hirtelen magam előtt láttam a panzióbeli szobámat, ami az iskolai egyenruhámat és az ágyneműt leszámítva teljesen üres volt – egy sivár cella, ahonnét már semmit nem lehet zálogba adni. Minden tulajdonom a kimonó és a kabát volt, amit viseltem. Ezek voltak a kemény tények. Tisztán éreztem, hogy nem tudok tovább élni.

Ahogy ott álltam tétován, Tsukeno felállt, és belenézett a tárcámba.

– Ez minden, amid van?

A hangja ártatlan volt, de a húsomig vágott. Fájdalmas volt, mert csak annak az egyetlen nőnek lehet fájdalmas a hangja, akit valaha szerettem.

– Ez minden?

Nem, még a kérdés is több pénzt sejtetett, mint amennyim volt – három réz érme egyáltalán nem számít pénznek. Ez a megaláztatás idegenebb volt, mint bármelyik, amibe korábban belekóstoltam. Ezzel a megaláztatással nem tudtam együtt élni. Azt hiszem, sosem sikerült elszakadnom attól, hogy gazdag ember fia voltam. Ekkor határoztam el, most igazán, hogy végzek magammal.

Kamakuránál vetettük a tengerbe magunkat még aznap éjjel. Tsuneko kioldotta a selyemövét, mondván kölcsönbe kapta egy barátjától a kávézóban, és szépen összehajtva lerakta egy sziklára. Én levettem a kabátomat, és ugyanoda tettem. Együtt hatoltunk a vízbe.

Ő meghalt. Engem megmentettek.

Az esetet a sajtó meglehetősen nagy dobra verte, persze, hiszen főiskolai hallgató voltam, és apám nevének is volt némi hírértéke.

Egy tengerparti kórházba zártak. Egy rokonom jött el hozzám otthonról, hogy elvégezze a szükséges intézkedéseket. Mielőtt elment közölte, hogy az apám és a családom többi tagja tajtékzik, és még az is lehet, hogy egyszer s mindenkorra kitagadnak. Az ilyen ügyek engem nem aggasztottak; helyette a halott Tsunekóra gondoltam, és utána való vágyakozásomban sírtam. Mind közül, akiket valaha ismertem, az a nyomorult Tsuneko volt az egyetlen, akit szerettem.

Érkezett egy hosszú, ötven versszakból álló levél a lánytól, aki a panziómban lakott. Ötven versszak, és mindegyik azokkal a hihetetlen szavakkal kezdődött, hogy: “Kérlek, élj tovább értem!” A nővérek gyakran látogatták a betegszobámat, állandóan vidáman nevettek, és néha megszorították a kezemet, mielőtt elmentek.

A kórházban felfedeztek egy betegséget a bal tüdőmben. Ez volt az én szerencsém: amikor nem sokkal később a kórházból a rendőrségre vittek, azzal vádolva, hogy bűnsegéd voltam egy öngyilkosságban, a rendőrség betegként kezelt, és nem a bűnözők között helyeztek el, hanem különleges őrizet alá vettek.

Aznap este az öreg rendőr, aki a mellettem lévő szobában teljesített szolgálatot, halkan benyitott hozzám.

– Héj! – szólt oda nekem. – Biztosan fázol. Gyere ide a tűz mellé!

Bementem az irodájába, leültem egy székre, és a tűz mellett melegedtem. Mély csüggedtséget színleltem.

– Hiányzik, igaz?

– Igen – válaszoltam különösen halvány és távoli hangon.

– Ilyen az emberi természet, azt hiszem. – A viselkedése fontoskodóvá vált. – Hol találkozott először ezzel a nővel? – A kérdést egy bíróétól szinte megkülönböztethetetlen tekintéllyel hangsúlyozta. Megvetett engem, gyerekként kezelt, feltételezve, hogy nem tudom, mi a különbség bíró és rendőr között, és pontosan úgy viselkedett, mintha őt bízták volna meg a nyomozással. Kétségtelen, titokban azt remélte, hogy elütheti azt a hosszú őszi estét azzal, hogy kicsikar belőlem egy pornográf tartalmú vallomást. Rögtön rájöttem a szándékára, és alig bírtam visszatartani a késztetést, hogy az arcába röhögjek. Tudtam, hogy jogom van megtagadni a válaszadást minden olyan kérdésre, amelyet ez a rendőr ilyen “informális kihallgatás” keretében feltett, de hogy némi érdekességet csempésszek az előttünk álló hosszú éjszakába, egyfajta egyszerű őszinteséget öltöttem magamra, mintha szilárdan és megkérdőjelezhetetlenül azt hittem volna, hogy ez a rendőr felelős az nyomozásért, és hogy a büntetésem súlyossága kizárólag az ő döntésétől függött. Kitaláltam egy abszurd vallomást, hogy többé-kevésbé kielégítsem törékeny kíváncsiságát.

– Hmmm. Nagyjából értem, miről van szó. Mindig számításba vesszük, ha egy fogoly őszinte.

– Nagyon köszönöm! Remélem mindent megtesz, hogy segítsen nekem.

Az előadásom istenien ügyes volt, de semmilyen hasznot nem hozott.

Reggel a rendőrfőnök elé vittek. Ezúttal élesben vizsgáztam.

Amint kinyitottam az ajtót, és beléptem, a rendőrfőnök így szólt:

– Micsoda jóképű fiú! Látom már, hogy nem a te hibád volt, ami történt. Az édesanyádé, hogy ilyen jóképű fiút hozott a világra.

A rendőrfőnök még fiatal, sötét bőrű férfi volt, és volt benne valamit, amitől tanultnak tűnt. A szavai váratlanul értek, és olyan nyomorultul éreztem magam tőlük, mintha torzan születtem volna, fél arcomon vörös folttal.

Ez a deltás rendőrfőnök egyszerű és lényegre törő kérdésekkel irányította a vizsgálatot, egy világ választotta el ezt attól a lopva történt, obszcén “vizsgálattól”, amit az öreg rendőr tartott a múlt éjszaka. Miután befejezte a kihallgatást, kitöltött egy jelentést, amit a kerületi ügyészségnek kellett küldenie. Írás közben így beszélt:

– Nem szabadna elhanyagolnia az egészségét. Vért köhögött, jól tudom?

Aznap reggel valóban furcsa köhögésem volt, és valahányszor köhögtem, eltakartam a számat a zsebkendőmmel. A zsebkendőt vér pettyezte, de a vér nem a torkomból származott. Előző éjjel kinyomtam egy pattanást a fülem alatt, a vér abból a pattanásból jött. Azonban szemfüles voltam, és tudtam, hogy előnyömre szolgálna, ha nem fedném fel az igazságot, így lesütöttem a szemem, és álszenten azt morogtam:

– Jól.

A rendőrfőnök befejezte a jelentést.

– A kerületi ügyészségen múlik, hogy eljárást indítanak-e ön ellen, de tanácsos lenne felhívnia, vagy táviratoznia valakinek, aki esetleg Yokohamában kezességet vállalhat önért az ügyészség előtt. Biztos van valaki, akit ezt megtenné, vagy kifizetné önért az óvadékot, igaz?

Eszembe jutott, hogy volt egy régiségkereskedő a szülővárosomban, aki gyakori vendég volt az apám tokiói házában, és a középiskolában ő volt a kezesem. Egy alacsony, negyvenes férfi volt, agglegény, és az apám szavazója. Az arca, különösen a szeme körül, annyira hasonlított egy lepényhalra, hogy az apám mindig így becézte. Én is “Lepényhal”-ként gondoltam rá.

Kölcsönkértem a telefonkönyvet, hogy kikeressem Lepényhal számát. Megtaláltam, és felhívtam. Megkérdeztem, nem lenne-e kedve eljönni Yokohamába. Lepényhal hangja, mikor válaszolt, felismerhetetlenül hivatalos volt, de beleegyezett, hogy kezességet vállaljon értem.

Visszamentem az őrszobába. A rendőrfőnök odakiáltott valakinek, a hangja elért hozzám is.

– Héj! Valaki fertőtlenítse le a telefonkagylót! Vért köhög, tudjátok…

Délután vékony kenderkötéllel fogták össze a csuklómat. A kötelet a kabátom alá rejthettem, mikor kimentünk, de a fiatal rendőr erősen tartotta a végét. Villamossal mentünk Yokohamába.

Az élmény a legkevésbé sem zaklatott fel. Hiányzott az őrszoba, hiányzott az öreg rendőr is. Vajon mi tett engem ilyenné? Amikor megkötöztek, mint egy bűnözőt, valójában megkönnyebbültem – nyugodt, ellazult érzés volt. Még most is, amikor e sorokat írom, határtalanul kellemes érzés fog el.

De az egyébként nosztalgikus emlékeim között van egy megrázó katasztrófa is, amit soha nem fogok tudni elfelejteni, és amely miatt még most is kiver a hideg veríték. A körzeti ügyész rövid kihallgatást tartott a félhomályos irodájában. A férfi negyven év körüli lehetett, intelligens higgadtsága őszintén jó megjelenést kölcsönzött neki (ellentétben saját állítólagos jó megjelenésemmel, amit – ha egyáltalán igaz – erkölcstelenség csúfított.) Olyan egyszerűnek és egyenesnek tűnt, hogy az óvatosságom teljesen alábbhagyott. Kedvetlenül idéztem fel neki a történetem, amikor újabb köhögésroham kapott el. Elővettem a zsebkendőmet. A szemem megakadt a vérpettyeken, és tisztességtelenül kapva az alkalmon arra gondoltam, hogy ez a köhögés itt is hasznosnak bizonyulhat. Köhögtem még párat, eltúloztam a hatás kedvéért, és miközben a számat eltakartam a zsebkendővel, az ügyész arcára pillantottam.

– Ez valódi volt? – kérdezte csendes mosollyal a következő pillanatban.

Még most is olyan zavarba hoz az emlék, hogy nem tudok nyugton ülni. Ez még annál is rosszabb volt, mint mikor a középiskolában az az ostoba Takeichi a pokolba lökött, mikor megkocogtatta a vállam, és azt mondta: “Ezt szándékosan csináltad.” Ez volt a két nagy katasztrófája egy hosszú, színlelt életnek. Néha már arra gondoltam, hogy inkább ítéljenek tíz év börtönbüntetésre, mintsem látnom kelljen a kerületi ügyész gyengéd megvetését.

Felmentettek a vádak alól, de ez nem okozott örömet. Teljesen nyomorultnak éreztem magam, ahogy ott ültem a kerületi ügyészség folyosóján, arra várva, hogy Lepényhal megérkezzen.

A padom mögötti ablakokon át láttam a naplementében ragyogó esti eget. Sirályok repültek el előttem, olyan vonalban, ami egy női test ívét idézte



1 Bevásárlónegyed előkelő butikokkal és előkelő koktél- és szusibárokkal.
2 Japán közmondásokat tartalmazó könyv.


🢀 ELŐZŐ             ⌂ TARTALOMJEGYZÉK          KÖVETKEZŐ 🢂