2024. február 28., szerda

Osamu Dazai: Embernek alkalmatlan | A harmadik jegyzetfüzet: második rész

 

🢀 ELŐZŐ             ⌂ TARTALOMJEGYZÉK          KÖVETKEZŐ 🢂


Horiki és én.

Odáig aljasodtunk, hogy bár megvetettük egymást, mégis szüntelenül együtt voltunk. Ha a világ ezt nevezi barátságnak, akkor a kapcsolat Horiki és köztem kétségtelenül az volt.

A magam részéről én a kyobashi-i bár asszonyának lovagaisságán csüngtem. (Különös szóhasználat egy nő lovagiasságáról beszélni, de tapasztalatom szerint a városi nők bőségesebben voltak ellátva azzal, ami lovagiasságnak nevezhető, mint a férfiak. A legtöbb férfi megszállottan csak a látszattal foglalkozott, ráadásul önző volt.) A bár asszonya segített, hogy feleségül vehessem Yoshikot, és bérelhessünk egy földszinti lakást a Sumida folyóhoz közel, amelyben megleltük az otthont. Felhagytam az ivással, és minden energiámat a képregény rajzolásnak szenteltem. Vacsora után moziba jártunk, visszafelé tejbárokba1 tértünk be, vagy vettünk néhány cserepes virágot. De a legnagyobb örömet az okozta, hogy hallgathattam a szavait, vagy nézhettem a mozdulatait a kis menyasszonyomnak, aki teljes szívével bízott bennem. Aztán, amikor már halványan dédelgetni kezdtem a mellemben azt az édes gondolatot, hogy ezen napok valamelyikén talán esélyt kapok, hogy normális emberi lénnyé váljak és megmeneküljek a szörnyű halál elől, Horiki ismét megjelent.

– Hogy van a nagy szerető? – így üdvözölt. – Na, most mi van? Csak nem óvatosságot látok az arcodon – pont a tiéden? A koenji-i hölgy hírnökeként jöttem ma el. – Lehalkította a hangját, és a konyhában teát főző Yoshiko felé bökött az állával, mintha azt kérdezte volna, rendben van-e, ha folytatja.

– Nem számít. Bármit mondhatsz előtte – válaszoltam közömbösen.

Ami azt illeti, Yoshiko mesterien tudott megbízni az emberekben. Halvány sejtelme sem volt a kapcsolatomról a kyobashi-i bár asszonyával, és ugyanilyen gyanútlan volt a Tsunekóval való viszonyomról is, még azután is, hogy mindent elmondtam neki a kamakurai incidensről. Ez pedig nem azért volt, mert olyan kiváló hazudozó lettem volna – néha elég nyersen beszéltem, de úgy tűnt, Yoshiko mindent, amit mondtam, viccnek tekintett.

– Úgy látom, ugyanolyan önhitt vagy, mint voltál. Egyébként semmi fontos. Arra kért, mondjam meg, hogy néha meglátogathatnád.

Épp, mikor már kezdtem megfeledkezni róla, a rossz ómenek madara csattogó csőrrel megindult felém, és felhasította az emlékezés sebeit. Egyszerre kibontakozott a szemem előtt a múlt felett érzett szégyenem és a bűneim emléke, és olyan rémület fogott el, hogy sikoltozni akartam, egy pillanatig sem tudtam tovább egyhelyben ülni.

– Mit szólnál egy italhoz? – kérdeztem.

– Felőlem jöhet – mondta Horiki.

Horiki és én. Bár külsőre épp olyan emberi lénynek tűnt, mint a többi, néha úgy éreztem, pont olyan, mint én. Persze csak azután, hogy körbejártuk a bárokat, és hol itt, hol ott ittuk az olcsó alkoholt. Mikor mi ketten szemtől szemben találkoztunk, olyan volt, mintha azonnal hasonló alakú és bundájú kutyákká alakultunk volna, akik a hóval borított utcákon ügettek végig.

Így történt, hogy valamiképp felmelegítettük régi barátságunk parazsát. Együtt mentünk a kyobashi-i bárba és végül, mint két ázott kutya, meglátogattuk Shizuko koenji-i lakását, ahol néha ott éjszakáztam.


Sosem felejtem el. Ragadós, fülledt nyári éjszaka volt. Horiki szürkületkor érkezett a lakásomra egy rongyos, nyári kimonóban. Azt mondta, vészhelyzet történt, és kénytelen volt zálogba adni a nyári öltönyét. Arra kért, adjak neki kölcsön, mert nagyon szerette volna kiváltani az öltönyt, mielőtt idős édesanyja rájön. Ez a dolog látszólag őszintén foglalkoztatta. Ahogy a balszerencse lenni szokott, nem volt nálam pénz. Szokás szerint elküldtem Yoshikot néhány ruhájával a zálogházba. Abból a pénzből, amit kapott, kölcsönadtam Horikinek, amire szüksége volt, de még így is maradt egy kevés, és megkértem Yoshikot, hogy vegyen egy kis shōchūt7. Felmentünk az apartmanház tetejére, ahol borongós kis mulatsággal ünnepeltük a hűvös estét. A folyó felől időnként gyenge fuvallatok hozták a csatornaszagot.

Kitalálós játékba kezdtünk tragikus és komikus főnevekkel. Ez a játék, amit én magam találtam ki, azon alapult, hogyha a főnévek lehetnek hím-, nő- és semlegesneműek, akkor ugyanúgy különbséget lehet tenni tragikus és komikus főnév között is. E szabály értelmében a gőzhajó és a gőzgép tragikus, a villamos és a busz pedig komikus főnevek voltak. Azok, akik nem értették, hogy ez miért van így, alkalmatlanok voltak arra, hogy a művészetről diskuráljanak, és egy drámaíró ha másért nem, hát már azért kudarcot vallott, ha tragikus főneveket használt a komédiájában. Ugyanez igaz volt a komikus főnevekre a tragédiákban.

Én kezdtem a kérdezést.

– Készen állsz? Mi a dohány?

– Tragikus – válaszolta Horiki azonnal.

– Na és a gyógyszer?

– Por vagy pirula?

– Injekció.

– Tragikus.

– Érdekes. Ne felejtsd el, hogy vannak hormoninjekciók is!

– Nem, akkor is tragikus, nem is kérdés. Először is ott a tű – mi lehet tragikusabb egy tűnél?

– Nyertél. De tudod, a gyógyszerek és az orvosok is meglepően komikusak. Mi van a halállal?

– Komikus. És ugyanígy a keresztény lelkészek és a buddhista papok is.

– Bravó! Akkor az életnek tragikusnak kell lennie, igaz?

– Nem, az is komikus.

– Ebben az esetben minden más is komikus. Itt van még egy. Mi van a karikaturistával? Erre nem mondhatod, hogy komikus főnév, igaz?

– Tragikus. Rendkívül tragikus főnév.

– Ezt meg hogy érted? A “rendkívül tragikus” jelző rád illene.

Minden játék, ami ilyen rettenetes viccekhez vezet, megvetendő, de mi ezt szellemes újításnak tekintettük, és meglehetősen büszkék voltunk rá, hogy a világ egyetlen játékszalonja sem látott még ilyet.

Kitaláltam egy másik játékot is, egy meglehetősen hasonlót, az antonímiai kitalálóst. A fekete ellentéte a fehér. De a fehér ellentéte a vörös. A vörös ellentéte a fekete.

Most azt kérdeztem:

– Mi a virág ellentéte?

Horiki a homlokát ráncolva gondolkodott.

– Lássuk csak. Volt egy étterem, amit úgy hívtak, a Hold Virága. Úgyhogy a hold lehet az.

– Az nem antonímia, inkább szinonima. A csillag és a jelvény2 is szinonimák, nem? Nem antonímiák.

– Már értem. Akkor méh.

– Méh?

– Nem méhek vannak a bazsarózsákon? Vagy azok hangyák?

– Nem, ez egy festmény témája. Ne hadoválj!

– Jól van! Csoportosuló felhők, amik eltakarják a virágokat…

– Akarod mondani, a Holdat.

– Igazad van. Szél, ami elpusztítja a szirmokat. A szél az. A virág ellentéte a szél.

– Ez elég szegényes. Úgy hangzik, mint valami naniwabushi3 ballada. Ez sokat elmond rólad.

– Nos, akkor mit szolnál egy furcsábbhoz, mondjuk a mandolinhoz?

– Még mindig nem jó. A virág ellentéte… Valami olyat kellene megnevezned, ami a legkevésbé hasonlít a virágra.

– Azon vagyok. Várj! Mit szólsz ehhez – egy nő!

– És akkor mi a nő szinonimája?

– Zsigerek.

– Nem vagy valami költői. Akkor a zsigereknek mi az ellentéte?

– Tej.

– Ez elég jó. Még egyet ebben a szellemben. Mi a szégyen ellentéte?

– Szégyentelen – egy népszerű karikaturista, akit Ikita Joshinak4 hívnak.

– Mi van Masao Horikivel?

Fokozatosan ment el a kedvünk a nevetéstől mire idáig jutottunk, és kezdtük érezni azt a sajátos nyomást, mintha a fejünket üvegcserepekkel töltötték volna meg, ami a shōchū-mámor ismertetőjegye.

– Ne legyél pimasz. Én veled ellentétben például sosem voltam úgy megkötözve, mint egy közönséges bűnöző.

Elhűltem. Horiki a szívében nem bánt velem teljesértékű emberként. Csak úgy tudott rám tekinteni, mint egy leendő öngyilkos élő tetemére, egy becstelen emberre, egy ostoba szellemre. A barátságának nem volt más célja, minthogy olyan módon használjon ki engem, ami a legjobban szolgálta a saját örömeit. Ez a gondolat természetesen nem tett valami boldoggá, de egy pillanattal később rájöttem, hogy várható volt, hogy Horiki így tekint majd rám; már gyerekkorom óta alkalmatlan voltam embernek, és (már amennyire én tudom) a megvetést még Horikitől is teljesen megérdemeltem.

Nyugalmat színlelve azt mondtam:

– Bűn. Mi a bűn ellentéte? Ez nehéz.

– Természetesen a törvény – felelte Horiki határozottan.

Újra az arcába néztem. A közeli épület villogó vörös neon feliratának fényében Horiki arca egy kérlelhetetlen ügyész komor méltóságát tükrözte. A velejéig megrázva éreztem magam.

– A bűn más kategóriába tartozik.

Méghogy a törvény a bűn ellentéte! De lehet, hogy ennek az egyszerű koncepciónak köszönhetően élhetett tovább mindenki önelégülten a “társadalomban”. Azt hiszik, a bűn ott üti fel a fejét, ahol nincsenek rendőrök.

– Nos, ebben az esetben mi lenne az? Isten? Ez rád vallana – van benned valami, amitől egy keresztény papra hajazol. Én sértőnek találom.

– Ne kezeljük ilyen könnyen a problémát! Gondolkozzunk ezen még egy kicsit! Nem érdekes ez a téma? Úgy érzem, te mindent el tudnál mondani egy emberről csak a válaszai alapján.

– Ezt nem gondolhatod komolyan. A bűn ellentéte az erény. Egy erényes polgár. Egyszóval, valaki olyan, mint én.

– Tegyük félre a viccet. Az erény az erkölcstelenség ellentéte, nem a bűné.

– Miben különbözik a kettő?

– Szerintem különbözik. Az erény és az erkölcstelenség fogalmát az emberi lények találták ki, szavak az emberi lények önkényesen kitalált erkölcsére.

– Milyen kellemetlen. Nos, akkor ebben az esetben Isten. Isten, Isten. Akkor nem tévedhetsz, ha mindent Istenre bízol… Éhes vagyok.

– Yoshiko épp babot főz odalent.

– Köszönöm. Szeretem a babot. – Kezét a feje alá téve elfeküdt a földön.

– Úgy tűnik, téged nem nagyon érdekel a bűn – mondtam.

– Így van. Veled ellentétben, én nem vagyok olyan bűnöző. Lehet, hogy kényeztetem magam egy kis tékozlással, de nem hajszolom öngyilkosságba a nőket, és a pénzüket sem veszem el.

Megszólalt az ellenállás gyenge, de kétségbeesett hangja valahol a szívemben. Azt mondta, én nem okoztam senki halálát, hogy nem vettem el pénzt senkitől – de ismét átvette a hatalmat az a belém ivódott meggyőződés, hogy én vagyok a gonosz.

Képtelen vagyok szemtől szemben ellentmondani valakinek. Minden erőmmel azon voltam, hogy uralkodni tudjak az érzelmeimen, amik percről percre egyre veszélyesebben növekedtek bennem a shōchū nyomasztó hatására. Végül, szinte már magamnak azt motyogtam:

– Nem csak az számít bűncselekménynek, amit börtönbüntetéssel sújtanak. Ha tudnánk, mi a bűn ellentéte, akkor szerintem ismernénk a valódi természetét is. Isten… Megváltás… Szeretet… Fény… De Isten ellentéte a Sátán, a megváltásé a kárhozat, a szereteté a gyűlölet, a fényé a sötétség, a jóé a rossz. Bűn és könyörgés? Bűn és bűnbánat? Bűn és gyónás? Bűn és… nem, ezek mind csak szinonimák. Mi a bűn ellentéte?

– Nos, ha visszafelé betűzöd a “bűn”-t, akkor… Nem, ennek nincs értelme. A bűn ellentéte a méz5. Olyan édes. Annyira éhes vagyok. Hozz nekem valamit enni!

– Miért nem hozol magadnak? – A hangom remegett a dühtől, amit korábban szinte sosem hagytam lelepleződni.

– Jól van. Lemegyek, aztán Yoshiko és én együtt elkövetünk egy bűnt. A személyes demonstráció jobb az üres vitáknál. A bűn ellentéte a méz. Nem – a bab! – Olyan részeg volt, hogy alig tudta kimondani a szavakat.

– Tégy, amit akarsz. Csak tűnj innen a pokolba!

Összefüggéstelenül motyogva állt fel.

– Bűn és egy üres gyomor. Üres gyomor és bab. Nem. Ezek szinonimák.

Bűn és bűnhődés. Dosztojevszkij. Ezek a szavak villantak át döbbenten az agyamon. Dosztojevszkij a “bűn” és “bűnhődés” szavakat nem szinonimaként, hanem antonímiaként helyezte el egymás mellett. Bűn és bűnhődés – teljesen összeférhetetlen eszmék, összeegyeztethetetlenek, mint az olaj és a víz. Úgy éreztem, végre kezdem megérteni, mi hevert a salakkal borított, zavaros tavacska mélyén, avagy Dosztojevszkij tudatának zűrzavara mélyén – de nem, mégsem értettem. Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben vágtató lovakként, mikor egy hangot hallottam.

– Ezek ám a kivételes babok! Gyere és nézd meg!

Horiki hangja és színe megváltozott. Alig egy perccel ezelőtt támolygott le a lépcsőn, de mielőtt észrevehettem volna, újra ott állt.

– Mi az?

Különös izgalom futott végig rajtam. Lementünk a tetőről a második emeletre, és félúton jártunk a lépcsőn a szobám felé, amikor Horiki megállított, és azt suttogta:

– Nézd! – mutatta.

Egy kis ablak nyílt a szobám felett, amin keresztül be lehetett látni. A lámpa égett és két állatot világított meg.

A látásom elhomályosult, de hevesen lélegezve morogni kezdtem magamban:

– Ez csak egy újabb oldala az emberi lények viselkedésének. Nincs min meglepődni.

Megkövülten álltam a lépcsőn, eszembe sem jutott, hogy segítsek Yoshikón.

Horiki hangosan megköszörülte a torkát. Visszamenekültem a tetőre, úgy futottam, mint akit kergettek, aztán összeestem. Az érzések, amik megrohantak, ahogy felnéztem a nyár éjszakai, esőtől sötétlő egére, nem düh vagy gyűlölet, de még csak nem is szomorúság volt. Hanem elsöprő félelem, de nem az a temetőben lévő szellemektől való félelem, hanem inkább egy vad, ősi rettegés, amit nem lehet négy-öt szóban elmagyarázni, olyasmi, mint egy Sintó szentélyben találkozni egy fehér ruhás istennel. Attól az éjszakától a hajam idő előtt megőszült. Elvesztettem minden önbizalmam, mélységes gyanakvással viseltettem az emberek iránti és végleg feladtam minden reményt, minden örömet, minden rokonszenvet e világ dolgai iránt. Ez volt életem döntő eseménye. Két szemöldököm között felhasadt a homlokom, a seb lüktetett a fájdalomtól, valahányszor emberi lénnyel érintkeztem.

– Együtt érzek, de remélem, ez megtanította a leckét. Nem jövök többet ide. Ez a hely egy igazi pokol… De remélem, megbocsájtasz Yoshikónak. Végtére is, te magad sem vagy épp egy főnyeremény. Most megyek. – Horiki nem volt olyan ostoba, hogy sokáig időzzön ebben a kínos helyzetben.

Visszamentem a tetőre, és töltöttem magamnak egy pohár shōchūt. Sírtam keserűen, sírtam hangosan, sírni tudtam volna a végtelenségig. Valamikor megjelent Yoshiko, szerencsétlenül álldogált a hátam mögött egy tálnyi babbal a kezében.

– Azt mondta, nem tenne velem semmit…

– Semmi baj. Ne mondj semmit. Nem tudtad, hogy nem bízhatsz meg az emberekben. Ülj le. Együk meg a babot.

Leültünk egymás mellé, és megettük a babot. Bűn lenne vajon a bizalom? A férfi egy írástudatlan boltos volt, egy harminc év körüli, mélynövésű vakarcs, aki néha megkért, hogy rajzoljak neki valamit, aztán nagy hűhót csapott azért a csekély összegért, amit fizetett értük.

A boltos, nem meglepő módon nem jött többet. Iránta kevesebb gyűlöletet tápláltam, mint Horiki iránt. Miért nem köszörülte meg a torkát, mikor felfedezte őket, miért jött inkább vissza a tetőre, hogy értesítsen engem? Azokon az éjszakákon, amikor nem tudtam aludni addig gyűlt bennem a gyűlölet és a megvetés iránta, míg fel nem nyögtem a súlya alatt.

Nem bocsájtottam meg, de nem zárkóztam el attól, hogy megtegyem. Yoshiko ostobán megbízott az emberekben. Nem tudta, hogyan gyanakodjon. Ettől pedig csak még tragikusabbnak tűnt, ami történt.

Uram, téged kérdezlek. Bűn-e a bizalom?

Nem Yoshiko beszennyezése, hanem az emberekbe vetett hitének beszennyezése okozott olyan tartós bánatot, hogy szinte elviselhetetlenné vált az életem. Egy hozzám hasonlóan szemérmes valaki számára, akinek megrepedt és megtört a hite az emberekben, és örökké csak az arckifejezésüket próbálja értelmezni, Yoshiko makulátlan bizalma hamvasnak és tisztának tűnt, mint egy vízesés a zöld levelek között. Egy éjszaka elég volt, hogy sárgává és sárossá mocskolja ennek a tiszta zuhatagnak a vizét. Attól az éjszakától kezdve Yoshikot minden mosolyom és homlokráncolásom megrémítette.

Megijedt, ha a nevén szólítottam, és nem tudta, melyik irányba forduljon, hová nézzen. Feszült és ijedt maradt, bárhogy is próbáltam bohóckodva megnevettetni. Nem sokára pedig szertelen tisztelettel kezdett el beszélni velem.

Vajon a makulátlan bizalom a bűn forrása?

Elhatároztam, hogy felkutatok olyan regényeket, amikben házas nőket becstelenítettek meg. De nem találtam egyetlen olyan esetet sem, amiben olyan tragikusan bántalmazták volna őket, ahogyan Yoshikót. Ami Yoshikóval történt, abból képtelenség lett volna regényt írni. Talán sokkal jobban éreztem volna magam, ha az a vakarcs boltos és Yoshiko között létezett volna valami szerelem féle, de annyi volt az egész, hogy egy nyári éjszakán Yoshiko megbízott valakiben… És ennek az incidensenek köszönhetően a homlokom felhasadt, a hangom berekedt, a hajam idő előtt megőszült, Yoshikot pedig élete végéig szorongásra ítélte. A legtöbb regényben, amit olvastam, azon volt a hangsúly, hogy a férj megbocsájtotta-e a felesége “cselekedetét” vagy sem. Nekem azonban úgy tűnt, hogy bármelyik férj, akinek egyáltalán kijutott abból, hogy eldöntse, megbocsájt-e vagy sem, az egy szerencsés ember. Ha úgy gondolja, hogy nem tud megbocsájtani a feleségének, akkor ahelyett, hogy ekkora felhajtást csap, a lehető leggyorsabban el kellene válnia, és új feleséget keresnie. Ha pedig nem képes erre, akkor meg kell bocsátania és türelmesnek kell lennie. Bármit is diktálnak a férj érzései, mindkét esetben megoldható az ügy. Más szóval, bár egy ilyen eset nagy megrázkódtatás a férjnek, attól még csupán megrázkódtatás, és nem hullámok végtelen kiáltása, ami újra és újra lecsap rá. Nekem ez olyan problémának tűnt, amit bármely tekintéllyel rendelkező férj haragja elháríthat. De a mi esetünkben a férj nem volt tekintélyes, és ha belegondoltam, az egész az én hibám volt. Messze nem dühödtem fel, egyetlen panasz sem hagyta el a számat; a feleségemet a ritka erénye miatt erőszakolták meg, egy olyan erény miatt, amit én régóta nagyra becsültem, egy olyan szánalmas erény miatt, amit makulátlan bizalomnak neveznek.

Bűn-e a makulátlan bizalom?

Most, hogy kétségeim támadtak az egyetlen erénnyel kapcsolatban, amelytől hosszú ideig függtem, a körülöttem lévő dolgoknak már nem volt értelme. Az egyetlen mentsváram az ital volt. Az arcom jelentősen eltorzult, a fogaim kihullottak a parttalan ivászattól, amibe vetettem magam. A rajzaim a pornográfia határát súrolták. Nem, kimondom egyenesen: ekkortájt pornográf képeket másoltam, amiket titokban árusítottam. Pénzt akartam shōchūra. Amikor pedig ránéztem Yoshikóra, és ő remegve elfordította a tekintetét, a kétség új kétséget szült: ugye nem fordulhat elő, hogy egy ilyen védtelen nő többször is engedett a boltosnak? Együtt lehetett Horikivel is? Vagy valakivel, akit nem is ismerek? Gyötört a folytonos kétség és a félelem, de nem volt bátorságom, megkérdezni őt; alámerültem hát a shōchūban.

Néha mikor részeg voltam, bátortalanul megkockáztattam feltenni pár alattomos, félrevezető kérdést. A szívemben az öröm és a bánat ostobán váltakozott attól függően, mit válaszolt, de a felszínen sosem hagytam abba a szertelen bohóckodást. Mielőtt mély álomba merültem volna utálatos, pokoli simogatásra ítéltem Yoshikót.

Ennek az évnek a végén egy este későn, vak részegen mentem haza. Meg akartam inni egy pohár cukros vizet. Yoshiko aludt, így a konyhába mentem, hogy megkeressem a cukortartót. Levettem a fedőt és belenéztem. Cukor nem volt benne, csak egy vékony, fekete kartondoboz. Szórakozottan kivettem, és elolvastam a címkét. Elhűltem: valaki lekaparta az írás nagy részét, de a nyugati betűkkel írt szó egy része érintetlen maradt. A DIAL6 szó olvasható volt.

DIAL. Abban az időben teljes mértékben a shōchūra támaszkodtam, sosem szedtem altatót. Az álmatlanság azonban krónikus panasz volt nálam, és ismertem a legtöbb altatót. Ennek a doboznak a tartalma kétségtelenül több mint elegendő volt a halálhoz. A doboz pecsétje sértetlen volt. Valamikor a múltban rejthettem ide, mikor úgy éreztem, még szükségem lehet rá, de előbb lekapartam a feliratot. Szegény Yoshiko nem tudta elolvasni a nyugati betűket, és biztos azt hittem, elég lesz, ha a körmömmel lekaparom a japán felirat egy részét. (Nem követtél el bűnt, gondoltam.)

Nagyon halkan töltöttem egy pohár vizet, ügyelve, hogy a legkisebb zajt se csapjam, és feltörtem a doboz pecsétjét. A teljes tartalmát a számba öntöttem. Egyetlen korttyal, nyugodtan kiürítettem a poharat. Lekapcsoltam a villanyt, és lefeküdtem.

Három napon és három éjszakán át úgy feküdtem, mint egy halott. Az orvos balesetnek tekintette, és kedvesen elhalasztotta a rendőrségi bejelentést. Azt mondták, az első szavak, amiket morogtam, mikor kezdtem magamhoz térni az volt, hogy “Hazamegyek.” Még magamnak sem egészen világos, mit értettem “haza” alatt, mindenesetre ezeket a szavakat mondtam, és azt mondták, közben zokogtam.

A köd fokozatosan tisztult, és mikor magamhoz tértem, Lepényhal ült a párnám szélén, az arcán a legkellemetlenebb arckifejezéssel.

– Legutóbb is az év végén történt, igaz? Mindig az év végét válassza, amikor mindenki őrülten elfoglalt. A halálba kerget, ha továbbra is ilyeneket csinál.

A kyobashi-i bár asszonya volt Lepényhal beszédének befogadója.

– Asszonyom – szólítottam.

– Mi az? Magadhoz tértél? – Mosolygó arca épp az enyém felett volt.

Sírva fakadtam.

– Vigyen el Yoshiko közeléből. – A szavak még engem is megleptek.

Az asszony felállt, és alig hallhatóan sóhajtott.

Aztán a nyelvem megcsúszott, meggondolatlanul, röhejesen és olyan ostobán, amit nem lehet leírni. Azt mondtam:

– Olyan helyre akarok menni, ahol nincsenek nők.

Lepényhal reagált először egy hangos kacajjal, az asszony kuncogott, én pedig a könnyeim közepette elvörösödtem, és akaratom ellenére elmosolyodtam.

– Ez egy nagyszerű ötlet – mondta Lepényhal folytatva az esztelen nevetést. – Valóban olyan helyre kell menned, ahol nincsenek nők. Minden rosszul sül el, ha nő van a közeledben. Igen, egy hely, ahol nincsenek nők jó javaslat.

Egy hely, ahol nincsenek nők. És a legrosszabb az volt, hogy az esztelen őrjöngésem később a legrettenetesebb formában valósult meg.

Yoshikónak látszólag az a gondolata támadt, hogy azért nyeltem le a tablettákat, hogy jóvátegyem a bűnét, és emiatt még óvatosabban viselkedett előttem. Sosem mosolygott, és úgy festett, mint akit semmivel sem lehet rávenni, hogy kinyissa a száját. A lakás olyan nyomasztó volt, hogy végül ismét vedelni kezdtem az olcsó alkoholt. A Dial incidens után azonban észrevehetően lefogytam. Nehéznek éreztem a karomat és a lábamat, és gyakran lusta voltam a rajzoláshoz. Lepényhal hagyott némi pénzt, mikor látogatóba jött. (– Ez egy kis ajándék tőlem – mondta, és pontosan úgy adta oda, mintha a saját pénze lett volna, habár kiderült, hogy szokás szerint a testvéreimtől származott. Ellentétben azzal, amikor megszöktem Lepényhal házából, ezúttal volt egy halvány sejtésem arról, miért játssza meg ezt a fontoskodást; én is okos voltam, úgy tettem, mintha semmiről se tudnék, és alázatosan köszönetet mondtam Lepényhalnak a pénzért. Mindazonáltal furcsa érzés volt, mintha egyszerre tudtam és nem tudtam volna, hogy az olyan emberek, mint Lepényhal, miért folyamodnak ilyen bonyolult trükkökhöz.) Habozás nélkül arra költöttem a pénzt, hogy egyedül elutazzak Izu forróvizes forrásaihoz. Én azonban nem az a fajta ember vagyok, aki fesztelenül körbejárja a meleg forrásokat, és Yoshikóra gondolva olyan végtelenül elkeseredtem, hogy teljesen leromboltam azt a békés lelkiállapotot, amiben a fogadó ablakán keresztül a hegyvidéki tájat fürkésztem. Nem öltöztem át kényelmes ruhába. Még a forrásból sem ittam. Ehelyett a koszos bárokhoz rohantam, amik úgy néztek ki, mint valami szuveníres bódé, és addig ittam a shōchūt, amíg már szinte úsztam benne. Az út után még betegebben tértem vissza Tokióba.

Azon az éjszakán, amikor visszatértem Tokióba, sűrűn esett a hó. Részegen bolyongtam Ginza sikátorai között, magamban dúdolva, olyan halkan, akár a suttogás: “Hány mérföldre van innét az otthonom… Hány mérföldre van innét az otthonom?” Séta közben a cipőm hegyével a havat rúgdostam. Aztán hirtelen hánytam. Ez volt az első alkalom, hogy vért öklendeztem. A felkelő napot formázta a hóban. Ott guggoltam még egy darabig. Utána két kézzel belemarkoltam a hóba ott, ahol még tiszta volt, és megmostam az arcom. Sírtam.

“Hová vezet ez a kis ösvény?

Hová vezet ez a kis ösvény?”

Mint valami hallucináció, a távolból egy kislány éneklő hangját hallottam. Boldogtalanság. Mindenféle boldogtalan ember létezik ezen a világon. Nem hiszem, hogy túlzás azt állítani, hogy csak boldogtalan emberekből áll ez a világ. De ezek az emberek a társadalom segítségével tisztességesen és egyenesen tudják felvenni a harcot a boldogtalansággal, és a maga részéről a társadalom könnyedén megérti és rokonszenvez ezekkel a küzdelmekkel. Az én boldogtalanságom teljes mértékben a saját bűneimből fakadt, esélyem sem volt bárkivel is felvenni a harcot. Ha valaha is hangot adtam volna bármiféle tiltakozásnak, akár csak egy elmotyogott szónak, az egész társadalom – és nem csak Lepényhal – kétségtelenül elképedt ordításokba kezdett volna: – Micsoda merészség így beszélni! Én lennék az, amit ők egoistának neveznek? Vagy épp ellenkezője, egy gyenge lelkű ember vagyok? Én magam sem tudom, de mivel mindkét esetben bűnös vagyok, szüntelenül, elkerülhetetlenül belesüllyedek a boldogtalanságba, és nincs konkrét tervem arra, hogy ezt elkerüljem.

Azzal a gondolattal keltem fel a hóból, hogy megfelelő gyógyszerre van szükségem. Bementem a közeli patikába. Összenéztünk a tulajdonosnővel, mikor beléptem, és abban a pillanatban felegyenesedett, kitágult a szeme és felemelte a fejét, mintha vaku villant volna a szemébe. A nő mereven állt. De tágra nyílt szemében nyoma sem volt aggodalomnak vagy ellenszenvnek; a pillantása inkább vágyakozásról árulkodott, szinte mintha üdvösséget keresett volna. Ő is boldogtalan lehet. A boldogtalan emberek megérzik mások boldogtalanságát – gondoltam. Egészen addig fel sem tűnt, hogy nehezen áll a lábán, mankókra támaszkodik. Elnyomtam a vágyat, hogy odaszaladjak mellé, de a szemem nem tudtam levenni az arcáról. Könnyeket éreztem a szememben, aztán láttam, hogy könnyek csordulnak ki az ő nagy szemeiből is.

Ennyi történt. Szó nélkül kifordultam a patikából, és támolyogva visszamentem a lakásomba. Megkértem Yoshikót, hogy készítsen sóoldatot. Megittam. Magyarázat nélkül lefeküdtem. A következő napot az ágyban töltöttem, kifogásként azt hazudtam, hogy egy megfázás közeledtét érzem. Éjszaka kikeltem az ágyból, mert aggódtam a vér miatt, amit titokban felköhögtem. Újra elmentem a patikába. Ezúttal egy mosollyal vallottam meg a nőnek, milyen állapotban voltam. Szerény hangon a tanácsát kértem.

– Abba kell hagynia az ivást.

Mintha csak rokonok lettünk volna.

– Talán alkoholista vagyok, mert most is inni akarok.

– Nem kellene. A férjem is alkoholba fojtotta magát, pedig tuberkolózisa volt. Azt mondta, az alkohol végez a gümőkkel. Saját maga rövidítette meg az életét.

– Olyan elkeseredett vagyok, hogy már nem bírom tovább. Félek. Semmirekellő vagyok.

– Adok gyógyszer. De kérem, legalább az ivást hagyja abba.

Özvegy volt, egyetlen fiúgyermekkel. A fiú orvosi egyetemen tanult valahol Chibában, de most ugyanaz miatt a betegség miatt hiányzott az iskolából, ami megölte az apját. Az apósa bénultan feküdt a házban. Ő maga gyermekbénulás miatt öt éves kora óta nem tudta mozgatni a testének egyik felét. Mankóin ide-oda bicegett a boltban, különféle gyógyszereket válogatott a polcokról, és elmagyarázta, mire valók.

Ez vérképzést serkent.

Ez egy vitaminos injekció. Itt van az injekciós tű.

Ezek kálcium tabletták. Ez diasztáz, gyomorrontás ellen való.

A hangja tele volt gyengédséggel, miközben egyesével elmagyarázta, mire való az a fél tucat gyógyszer. Ennek a boldogtalan nőnek a kedvessége azonban túl erősnek bizonyult. Végül azt mondta:

– Ezt a gyógyszert akkor használja, amikor kibírhatatlanul szüksége van egy italra.

Gyorsan becsomagolta a kis dobozt.

Morfium volt.

Azt mondta, semmivel sem ártalmasabb, mint az alkohol, és én hittem neki. Már csak azért is, mert épp akkor tapasztaltam meg, milyen hitvány dolog a részegeskedés, és nagyon boldog voltam, hogy elmenekülhettem az alkoholnak nevezett ördög hosszú rabságából. Habozás nélkül befecskendeztem a morfiumot a karomba. A bizonytalanságom, az ingerültségem és a gyámoltalanságom teljesen eltűnt; kifejezetten optimista és bőbeszédű lettem. Az injekciótól elfelejtettem, milyen gyenge volt a testem, és serényen belevetettem magam a képregényeimbe. Néha még rajzolás közben is elnevettem magam.

Eredetileg naponta egy lövetet akartam, de kettő, majd három lett belőle; mikor ez a szám elérte a négyet, az adagjaim nélkül már nem tudtam dolgozni. A patika tulajdonosa figyelmeztetett, milyen rettenetes lenne, ha függővé válnék, de nekem úgy tűnt, hogy addigra már eléggé az lettem. (Nagyon fogékony vagyok mások javaslataira. Ha az emberek azt mondják nekem, “Ezt a pénzt nem kellene elköltened, de tudom, hogy úgyis elfogod…”, akkor az a furcsa gondolatom támad, hogy az elvárások ellen mennék, és valamit rosszul csinálnék, ha nem költeném el. Így változatlanul elköltöm az összes pénzt azonnal.) A nyugtalanság, amit a függővé válás miatt éreztem, valójában arra késztetett, hogy még több drogot vegyek.

– Könyörgöm! Csak még egy dobozzal! Ígérem, hónap végén kifizetem!

– Felőlem bármikor fizetheti a számlát. A probléma a rendőrség, ők nagyon szigorúak ezekben az ügyekben.

Engem mindig valami tisztátalan, gyanús számkivetettség aurája vett körbe.

– Könyörgöm! Mondjon nekik valamit, vagy vezesse félre őket! Adok érte egy csókot!

Elpirult.

Tovább ütöttem a vasat.

– A gyógyszer nélkül nem tudok dolgozni. Ez egyfajta energiaforrás számomra.

– Mit szólna egy hormoninjekcióhoz?

– Ne vicceljen. Vagy az alkohol, vagy ez a gyógyszer, vagy az egyik, vagy a másik. Ha nem kapom meg, nem tudok dolgozni.

– Nem kellene innia.

– Így van! Egy csepp alkoholhoz sem nyúltam, mióta elkezdtem ezt a gyógyszert. Magának hála jó fizikai formában vagyok. Nem akarok örökké csak ostoba képregényeket rajzolni, tudja? Most, hogy abbahagytam az ivást, és helyreraktam magam, tanulni fogok. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű festő leszek. Bebizonyítom. Ha túljutok ezen a kritikus ponton. Szóval kérem! Kér egy csókot?

Kitört belőle a nevetés.

– Hogy maga milyen kellemetlen! Amennyire én tudom, már akár most is függő lehet. – A mankói kattogtak, miközben a polchoz bicegett, hogy levegye a gyógyszert. – Nem adhatok egy egész dobozzal. Az egészet elhasználná. Itt a fele.

– Hogy maga milyen fukar lett! Nos, ha ez a legtöbb, amit tehet.

Magamba lőttem egy adagot, amint hazaértem.

– Nem fáj? – kérdezte Yoshiko félénken.

– Persze, hogy fáj. De nem számít, mennyire fáj, muszáj. Csak ezzel tudok hatékonyan dolgozni. Látod, milyen egészséges vagyok mostanában. Nos, munkára. Munkára, munkára – mondtam játékosan.

Egyszer késő éjszaka kopogtattam a patika ajtaján. Amint megpillantottam a nőt hálóingben bicegni a mankóin, átkaroltam és megcsókoltam. Úgy tettem, mintha sírnék.

Szó nélkül adott egy dobozzal.

Mire rájöttem, hogy a drog ugyanolyan utálatos, gusztustalan – nem, gusztustalanabb – mint a shōchū, addigra teljesen függő lettem. Elértem a szégyentelenség csúcsát. Hogy megszerezzem a kábítószert, ismét pornográf képregényeket kezdtem rajzolni. Még egy nagyon csúnya viszonyom is lett a rokkant nővel a gyógyszertárból.

Meg akarok halni – gondoltam. Meg akarok halni, jobban, mint valaha. Már nincs esélyem felépülni. Nem számít, mit csinálok, az biztosan kudarc lesz, csak egy újabb rétege a szégyenemnek. Azt az álmot, amiben elbicikliztünk a nyári levelekkel keretezett vízeséshez, nem az olyanoknak szánták, mint én. Most már csak az történhet, hogy egyik aljas, gyalázatos bűn rakódik a másikra, és a gyötrelmeim csak súlyosbodnak. Meg akarok halni. Meg kell halnom. Az élet maga a bűn forrása. 

Félőrülten járkáltam ide-oda a lakásom és a gyógyszertár között.

Minél többet dolgoztam, annál több morfiumot fogyasztottam, és a gyógyszertári tartozásom ijesztő mértéket öltött. A nőnek könnyek szöktek a szemébe, valahányszor megpillantotta az arcomat. Én is sírtam.

Pokol.

Utolsó lehetőségként, utolsó esélyként, hogy elmeneküljek a pokol elől, úgy döntöttem, hogy írok egy hosszú levelet az apámnak, amiben teljesen és pontosan bevallok mindent (kivéve persze a nőkkel való kapcsolatomat). Ha kudarcot vallok, nem marad más választásom, mint felakasztani magamat, ami egyenértékű azzal, hogy Isten létezésébe vetem a hitem.

Az eredmény az volt, hogy minden csak rosszabbra fordult; a válasz, amire éjjel-nappal vártam sosem érkezett meg, a szorongás és a rettegés miatt pedig tovább növeltem az adagjaimat.

Egy nap elhatároztam, hogy tíz lövetet adok be magamnak, és a folyóba vetem magam. De pont azon a délutánon, amikorra az eseményt szántam, Lepényhal megjelent Horikivel a nyomában, akinek láthatóan ördögi megérzéssel sikerült kiszimatolnia a tervemet.

Horiki leült elém, és egy sosem látott gyengéd mosollyal az arcán azt mondta:

– Úgy hallottam, vért köhögtél.

Olyan hálás voltam, olyan boldog amiatt a gyengéd mosoly miatt, hogy elfordítottam a fejemet, és sírtam. Az a gyengéd mosoly teljesen összetört és elpusztított.

Betessékeltek egy autóba. Lepényhal halk hangon (olyan nyugodtan, hogy azt már-már könyörületesnek lehetett volna nevezni) tájékoztatott, hogy most egy időre kórházba kell mennem, és mindent az ottaniakra kell bíznom. Mint akit megfosztottak minden akaratától, döntésétől és minden egyebétől, tehetetlenül sírva engedelmeskedtem annak, amit ez a kettő mondott. Mi négyen (Yoshiko is velünk jött) sokáig hánykolódtunk a kocsiban. Alkonyat körül álltunk meg az erdőben egy nagy kórház bejárata előtt.

Az egyetlen gondolatom az volt: Ez biztosan egy szanatórium.

Egy fiatal orvos gondosan, szinte már kellemetlenül figyelmesen megvizsgált.

– Pihenne, és gyógyulnia kell most egy ideig – mondta, szégyenlős mosollyal ejtve ki a szavakat.

Amikor Lepényhal, Horiki és Yoshiko menni készültek, egyedül hagyva engem, Yoshiko adott nekem egy csomagot, amiben váltásruha volt, majd a táskájából némán átnyújtotta az injekcióstűt és a maradék gyógyszert. Lehetséges, hogy mindezek után is elhitte, hogy ez a gyógyszer csak energiát ad?

– Nem – mondtam. – Már nincs rá szükségem.

Ez egy nagyon furcsa alkalom volt. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy ez volt az első és egyetlen olyan alkalom az életemben, hogy visszautasítottam valamit. A boldogtalanságom abból fakadt, hogy nem tudtam nemet mondani. Megrémített, hogyha visszautasítok valamit, azzal tátongó rés nyílik köztem és a másik ember szíve között, amit soha többé nem lehet befoltozni. Most mégis teljesen természetesen utasítottam vissza a morfiumot, amire kétségbeesetten vágytam. Vajon azért, mert megdöbbentett Yoshiko isteni tudatlansága? Vajon abban a pillanatban szűntem meg függőnek lenni?

A szégyenlős mosolyú fiatal doktor azonnal bevezetett egy kórterembe. A kulcs nyikorgott a zárban a hátam mögött. Elmegyógyintézetben voltam.

Az az eszelős őrjöngésem, miután lenyeltem az altatókat – hogy olyan helyre akarok menni, ahol nincsenek nők – most igazán különös módon valósult meg: a kórtermemben csak férfi őrülteket tartottak, és az ápolók is férfiak voltak. Nem volt egyetlen nő sem.

Többé nem voltam bűnöző – őrült voltam. De nem, határozottan nem voltam az. Soha, egyetlen pillanatra sem voltam őrült. Tudom, azt mondják, a legtöbb őrült ugyanezt mondja. Ez annyit jelent, hogy akit bolondok házába tesznek, az őrült, akit nem, az normális.

Uram, téged kérdezlek, bűn-e a belenyugvás?

Megkönnyeztem azt a hihetetlenül gyönyörű mosolyt, amit Horikitől kaptam, és megfeledkezve az óvatosságról és az ellenállásról, betettek egy autóba és idehoztak. Most pedig őrült lettem. Ha el is engednének, a homlokomon örökre ott lenne a bélyeg: “őrült” vagy talán: “elutasítva”.

Embernek alkalmatlan.

Mostanra megszűntem emberi lénynek lenni.


Nyár elején érkeztem. Az ablak vasrácsain keresztül láttam kivirágozni a tavirózsákat a kórház tavacskájában. Három hónappal később, mikor a pillangóvirág fakasztott rügyet a kertben a legidősebb bátyám és Lepényhal nagy meglepetésemre eljöttek, hogy kivigyenek. A bátyám szokásosan komoly, feszült hangján tájékoztatott, hogy az apám az előző hónap végén gyomorfekélyben meghalt.

– Nem fogunk a múltadról faggatni, és gondoskodunk róla, hogy ne legyenek megélhetési problémáid. Semmit sem kell tenned. Csak annyit kérünk, hogy azonnal hagyd el Tokiót. Tudom, hogy nyilvánvalóan sok minden köt oda, de azt akarjuk, hogy a gyógyulásodat tiszta lappal kezdhesd ebben az országban.

Hozzá tette, hogy nem kell aggódnom a tokiói kötelezettségeim miatt. Lepényhal majd gondoskodik róluk.

Mintha a szemem előtt láttam volna az otthonom hegyeit és folyóit. Aprót bólintottam.

Egy elutasított, pontosan.

Apám halálának híre kizsigerelt. Az az ismerős, rémisztő jelenség, aki egy pillanatra sem hagyta el a szívemet, halott volt. Úgy éreztem, mintha a gyötrelmeim edénye kiürült volna, és nem lenne, mi érdekeljen. Szenvedni is képtelen voltam.

A bátyám lelkiismeretesen betartotta az ígéretét. Vett nekem egy házat a tengerparton egy meleg vizű forrásnál, vonattal körülbelül négy-öt órányira délre attól várostól, ahol felnőttem. Egy szokatlanul kellemes hely volt Japánnak azon a részén. A falu határában állt, nádfedeles ház volt, meglehetősen ősinek tűnő építmény. Öt szobája volt. A falak hámlottak, a fa annyira férges volt, hogy talán már megjavítani sem lehetett. A bátyám küldött egy csúnya, kopott hajú hatvanas nőt is hogy vigyázzon rám.


Azóta eltelt vagy három év. Ez idő alatt az az öreg szolgáló többször is furcsán bántalmazott. Néha úgy veszekszünk, mint egy házaspár. A mellkasi betegségem néha jobb, néha rosszabb; a súlyom is ehhez igazodik. Néha vért köhögök. Tegnap leküldtem Tetsut (az öreg szolgálót) a faluba, hogy vegyen nekem altatót. Egy olyan dobozzal tért vissza, ami egészen máshogy nézett ki, mint amihez hozzá voltam szokva, de nem foglalkoztam ezzel különösebben. Lefekvés előtt bevettem tíz tablettát, de meglepetésemre egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Azonnal gyomorgörcsöm lett. Egymás után háromszor rohantam szörnyű hasmenéssel a mosdóba. Feltámadt a gyanúm. Alaposan megvizsgáltam a dobozt – hashajtó volt.

Ahogy meleg vizes palackkal a hasamon feküdtem az ágyon, és a plafont bámultam, azon töprengtem, reklamáljak-e Tetsunak.

Azt akartam mondani, hogy:

– Ez nem calmotin, hanem henomotin8!

De elkapott a nevetés. Azt hiszem, az “elutasítás” egy komikus főnév. Hashajtót vettem be, hogy elaludjak.

Most már nincs se boldogságom, se boldogtalanságom.

Minden elmúlik.

Ez az egyetlen dolog, amit igaznak hittem az emberi lények társadalmában, ahol eddig úgy éltem, mint a tüzes pokolban.

Minden elmúlik.

Idén huszonhét éves vagyok. A hajam sokkal őszebb. A legtöbb ember idősebbnek nézne negyvennél.

 🢀 ELŐZŐ             ⌂ TARTALOMJEGYZÉK          KÖVETKEZŐ 🢂



1 Olyan hely, ahol az emberek újságot, hamburgert, turmixot, gyorséttermi ételt és harapnivalókat vásárolhatnak. Akkora, mint egy kisbolt, és inkább családi vállalkozásként üzemelnek.
2 Itt a Térdszalagrendre tesz utalást, ami Nagy-Britannia harmadik legrangosabb kitüntetése. A tagjai különleges alkalmakkor több kiegészítő mellett egy csillag alakú jelvényt is kitűztek a bal mellükre. A garter szó egyébként harisnyakötőt jelent, de így hívták ezt a jelvényt is.
3 Az Edo-koszakban népszerű japán narratív éneklés, amit samiszenen, vagyis egy háromhúros japán hangszeren kísértek. (A naniwa-bushit más néven Rōkyokunak is hívják.)
4 Yozo álneve, ami alatt a képregényeit kiadta.
5 Itt az eredetiben volt egy szójáték, amit a magyar sajnos nem tud átvenni. Japánul a bűn tsumi, a méz pedig mitsu.
6 Mivel lekaparták, így nem látszott a teljes felirat, de ez lehetett az: diallylbarbituric acid, vagyis a legbiztonságosabb, nem narkotikus altató- és nyugtatószer, ami nem okoz függést.
7 Japán égetett szesz. Mivel nem vagyok biztos benne, hogy a “sócsú” egy elfogadott magyarosítás lenne, így meghagytam az elterjedt angol változatot.
8 A calmotin egy japán altató, a henomotin pedig egy japán hashajtó. A -motin szótag miatt az idős asszony akár össze is keverhette a gyógyszereket (de ugye tudjuk, hogy nem erről van szó).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése