Sosem találkoztam személyesen azzal
az őrülttel, aki ezeket a jegyzetfüzeteket írta. Van azonban egy ismerősöm, aki
(már amennyire meg tudom állapítani) hasonlít arra a nőre, aki a kyobashi-i bár
asszonyaként szerepel ezekben a jegyzetfüzetekben. Vékony testalkatú, beteges
kinézetű nő, keskeny, ferde szemekkel, és magas orral. Van benne valami kemény,
amitől inkább tűnik egy jóképű fiatal férfinek, mintsem egy gyönyörű nőnek. A
jegyzetfüzetekben leírt események főként az 1930-as évek Tokiójához
kapcsolódnak, de a barátaim csak 1935 körül, a japán katonák utcai lázadásának kezdetén vittek el engem abba a bárba. Háromszor-négyszer ittam
ott koktélt. Így sosem volt részem abban az örömben, hogy találkozhattam azzal
az emberrel, aki ezeket a füzeteket írta.
Idén februárban azonban
meglátogattam egy barátomat, akit Chiba Perfektúrába, Funahashiba evakuáltak a
háború ideje alatt. Az egyetemi időkből ismerem, most egy női főiskolán tanít.
Azért látogattam meg, hogy segítséget kérjek tőle az egyik rokonom házasságának
megszervezésében, de közben arra gondoltam, veszek egy kis friss
tengergyümölcseit, hogy hazavigyem a családnak. Hátizsákkal a hátamon indultam
Funahashi felé.
Funahashi egy elég nagy város, ami
egy sáros öbölre néz. A barátom nem túl régóta élt itt, és hiába kértem
útbaigazítást utca és házszáma alapján, senki sem tudta megmondani az utat.
Hideg volt, és a hátizsák húzta a vállam. Egy kávézóból érkező hegedű hangja
felkeltette a figyelmem, és kinyitottam az ajtót.
Halványan emlékeztem, hogy láttam
már azt az asszonyt. Megkértem, hogy meséljen magáról, így jöttem rá, hogy
valóban ő annak a kyobashi-i bárnak a tulajdonosa, ahol tíz évvel korábban
jártam. Mikor erre rájöttem, ő is kijelentette, hogy emlékszik rám. Kifejeztük
végtelen meglepetésünket, és nagyot nevettünk. Az emberek akkoriban a
bombázásról kérdezték egymást, de mi enélkül is sok mindenről tudtunk
beszélgetni.
– Ön mit sem változott – mondtam.
– Ugyan már, megöregedtem. Ropognak
az izületeim. Te azonban rendkívül fiatalos vagy.
– Ne butáskodjon! Három gyermekem
van. Azért jöttem, hogy tengergyümölcseit vegyek nekik.
Ilyen és ehhez hasonló üdvözlő
szavakat váltottunk, ahogy rég nem látott barátok között szokás, majd közös
ismerőseinkről érdeklődtünk. A hölgy hirtelen félbeszakított, és egész más
hangnemben kérdezte, hogy véletlenül nem ismertem-e Yozót. Azt válaszoltam,
hogy nem, mire hátrament, és előhozott három jegyzetfüzetet és három képet, majd
átnyújtotta őket.
– Talán jó anyag egy regényhez –
mondta.
Nem tudok úgy írni, ha az emberek
rám erőltetnek valamit, és már azon voltam, hogy visszaadom neki az egészet
anélkül, hogy szemügyre vettem volna. A képek azonban lenyűgöztek, és végül úgy
döntöttem, elfogadom a jegyzetfüzeteket. Megígértem, hogy a visszaúton még
benézek, és megkérdeztem, nem tudja-e, hol lakik a barátom. Tekintve, hogy az asszony is
új volt itt, ismerte őt. A háza csak néhány lépésre volt.
Aznap este, miután megittunk néhány
pohár szakét a barátommal, elfogadtam az ajánlatot, hogy nála töltsem az
éjszakát. Nekiültem a füzeteknek, és annyira elmerültem az olvasásban,
hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam.
A leírt események évekkel ezelőtt
történtek, de biztos voltam benne, hogy az embereket még ma is érdekelnék. Úgy
gondoltam, érdemesebb lenne megkérdezni néhány magazint, hogy publikálnák-e ők így, egy az egyben, mintsem bármiféle ügyetlen szerkesztéssel próbálkozni.
Néhány szárított hal volt az
egyetlen szuvenír a városból, amit haza tudtam vinni a gyerekeimnek. A még
félig üres hátizsákommal elhagytam a barátom házát, és megálltam a kávézónál.
Rögtön a tárgyra tértem.
– Szeretném elkérni ezeket a
jegyzetfüzeteket egy időre.
– Csak nyugodtan.
– A férfi, aki írta őket, él még?
– Fogalmam sincs. Úgy tíz évvel
ezelőtt valaki küldött nekem egy csomagot a kyobashi-i bárba a füzetekkel és a
képekkel. Biztos vagyok benne, hogy Yochan volt az, de nem írta rá a címét vagy
a nevét a csomagra. A bombázások alatt elkeveredtek a többi holmim között, de
csodával határos módon a füzetek előkerültek. Épp a napokban olvastam el őket
először.
– Sírt?
– Nem. Nem sírtam… Arra gondoltam,
hogy ha valaki ilyen állapotba kerül… már nincs mit tenni.
– Ennek már tíz éve. Szerintem már
meghalt. A füzeteket talán hálája jeléül küldte magának. Néhány rész elég
túlzó, de ön nyilvánvalóan sokat szenvedett miatta. Ha minden, ami a füzetekben
van, igaz, a barátjaként valószínűleg én is egy elmegyógyintézetbe küldtem
volna őt.
– Minden az apja hibája – mondta érzelemmentesen.
– Az a Yochan, akit én ismertem, barátságos és humoros volt, és ha nem ivott
volna… Nem, még annak ellenére is, hogy ivott, jó fiú volt, egy angyal.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése