PROLÓGUS
Három képet láttam a férfiről.
Az első egy gyerekkori felvétel egy tízéves forma kisfiúról,
akit szép számú nő vesz körbe (kétségtelenül a testvérei és unokatestvérei).
Csíkos hakamában1 áll
egy kerti tavacska szélén. A fejét harminc fokos szögben balra dönti, a fogai
csúf vigyorra nyílnak. Csúf? Te talán megkérdőjelezed a szóválasztást, de a
fásult emberek (vagyis akik közömbösek szépség és rútság iránt) csak gépiesen,
nyájas és üres arckifejezéssel megjegyeznék: “Milyen imádni való fiúcska!” Való
igaz, hogy amit általában “imádni valóként” definiálunk, az kellőképpen
fellelhető a gyermek arcán ahhoz, hogy e bók némi értelmet nyerjen. De hiszem,
hogy ha valaki a legcsekélyebb mértékben is fogékony a szépségre, az nagy
valószínűséggel úgy dobná félre a képet, ahogy egy hernyót söprünk arrébb, és
mélységes ellenszenvvel dünnyögné, hogy “Micsoda hátborzongató gyerek!”
És csakugyan, minél tovább tanulmányozod a gyerek mosolygó
arcát, annál erősebbé válik a leírhatatlan, kimondhatatlan iszonyat. Rájössz,
hogy ez nem egy mosolygó arc. A fiúnak esze ágában sincs mosolyogni! Ha
bizonyítékot akarsz, nézz csak a szorosan zárt ökleire! Nincs emberi lény, aki
ilyen összeszorított kezekkel mosolyogni tudna. Ez egy majom. Egy vigyorgó
majomarc. A mosoly pedig nem más, mint a ráncok csúf gyűrődése. A fotó olyan
bizarr, ugyanakkor tisztátalan, sőt, émelyítő arckifejezést tükröz, amitől azt
kívánod mondani: “Milyen fonnyadt, förtelmes kisfiú!” Még sosem láttam ilyen
megmagyarázhatatlan kifejezést egy gyermeki arcon.
A második pillanatképen látható arc megdöbbentően különbözik
az elsőtől. Itt már diák, bár nem tudni, hogy a kép a középiskolai vagy
egyetemi éveiből való-e. Mindenesetre rendkívül jóképű. Csakhogy az arc
érthetetlen módon itt sem tűnik emberinek. Egyenruhát visel, a mellzsebéből
fehér kendő kandikál ki. Keresztbetett lábbal ül egy rattan székben. Megint
mosolyog, ezúttal azonban nem azzal a ráncos majom vigyorral, hanem egy
meglehetősen ügyes kis mosollyal. De valahogy mégsem egy emberi lény mosolya
ez; hiányzik belőle a tartalom, mindaz, amit a “vér súlyának” vagy “az emberi
élet szilárdságának” nevezhetünk – egy madár súlya sem érződik benne. Egy üres
papír csupán, egy pihekönnyű toll, ami görbül. Röviden, a kép a teljes
mesterkéltség érzetét kelti. Színlelés, hamisság, balgaság – ezek egyike sem
fedi hűen a valót. És persze nem lehet egyszerűen a dandyzmusra2 sem fogni. Ha figyelmesen megnézed, azt fogod érezni, hogy van valami furcsán
kellemetlen eme jóképű fiatalemberben. Még sosem láttam olyan fiatalembert,
akinek jóképűsége ilyen zavarba ejtő lett volna.
A hátralévő fénykép a legszörnyűbb mind közül. Ezen még az
életkorát is csak találgatni lehet, habár a haját mintha ősz szálak csíkoznák.
Egy rendkívül koszos szobában készült (a képen jól látszik, hogy a fal három
helyen omladozik). Apró kezeit maga elé tartja. Ezúttal nem mosolyog.
Érzelemnek nyoma sincs. A kép dermesztő és rossz előérzetet kelt, mintha
haldoklás közben készült volna, kezei egy fűtőtest felett. De nem ez az
egyetlen sokkoló dolog a képen. A fejét közelről látni, így a vonásai
részletesen kivehetők: a homlok átlagos, a ráncok átlagosak, a szemöldök
átlagos, a szem, az orr, a száj, az áll… az arc nem csupán kifejezéstelen, de
annyit sem hagy maga után, mint egy emlék. Nincs egyedisége. Csak be kell
csuknom a szemem, és máris elfelejtem. Fel tudom idézni a szoba falát, a kis
fűtőtestet, de kitörlődik minden benyomás a kép főszereplőjének arcáról;
egyetlen egy részletére sem emlékszem. Ez az arc sosem lehetne tárgya egy festménynek
vagy egy rajznak. Kinyitom a szemem. Még az emlékezés öröme sem érint meg:
“Persze, hát így nézett ki!” A legszélsőségesebben fogalmazva: akkor sem tűnik
ismerősnek, amikor kinyitom a szemem és másodszorra ránézek. Ráadásul
akaratlanul is bosszant, kényelmetlenül érint, és a végén csak el akarom
fordítani a tekintetem.
Szerintem még egy halotti maszk is több kifejezést hordozna, több emléket hagyna. Ez a képmás annyit sem sugall, mint egy emberi test, amihez egy ló fejét erősítették. A szemlélőt valami leírhatatlantól járja át az ellenszenv. Még sosem láttam férfin ilyen kifürkészhetetlen kifejezést.
1 Egyfajta hosszú nadrágszoknya, amelyet hivatalos alkalmakkor a kimonó fölé húzva viselnek.↩
2 Dandy = piperkőc. A romantika korában és a XIX. század végén divatos magatartás. Eszménye az a világfi, aki választékos, elegáns, előkelő, fölényes és távolságtartó megjelenésében és kapcsolattartásában, ugyanakkor cselekedeteiben merész. Leghíresebb képviselője George Gordon Byron.↩
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése