🢀 ELŐZŐ ⌂ TARTALOMJEGYZÉK KÖVETKEZŐ 🢂
A MÁSODIK JEGYZETFÜZET
Több
mint húsz, rendkívül magas, szénfekete törzsű cseresznyefa állt sorban a
parton, olyan közel a tengerhez, hogy úgy tűnhetett, ott értek véget a
hullámok. Minden év áprilisában, mikor az új tanév elkezdődött, kinyitották
káprázatos virágaikat és nedves, barna leveleikkel együtt a víz kékje fölé
hajoltak. Hamarosan virágok hóvihara fúj majd megszámlálhatatlan szirmot a
vízbe, fehér pettyekkel tarkítva felszínét, hogy aztán a hullám visszahordja a
szirmokat a partra. Ez a cseresznyevirágokkal tűzdelt strand volt a
gimnáziumunk játszótere. Egyszerűen ábrázolt cseresznyevirág szimbólum
virágzott még az iskolasapkánkon és az egyenruhánk gombjain is.
Egy távoli rokonom lakott a közelben, ez volt az oka, hogy
apám kifejezetten ezt a cseresznyevirágos, tengerparti iskolát választotta
nekem. A család gondjaira bízott, akiknek a háza olyan közel volt az iskolához,
hogyha megszólalt a csengő, csak futnom kellett, és még időben odaértem az
órára. Ilyen naplopó diák voltam, de a bohóckodásomnak köszönhetően
népszerűségre tettem szert iskolatársaim körében.
Ez volt az első alkalom, hogy idegen helyen éltem. Sokkal
kellemesebbnek találtam, mint a szülővárosomat. Ez talán annak tudható be, hogy
eddigre a bohóckodásom olyannyira a részemmé vált, hogy már nem volt
megerőltető átverni az embereket. Vitathatatlan különbség volt a saját
családomnak a saját városomban, és idegeneknek egy idegen városban előadni
magam. Legyen bármekkora zseni valaki, ez a probléma mindig fennáll. A színész
a saját városának közönségétől retteg a legjobban; hiszem, hogy a világ
legtehetségesebb színésze is bénultan állna abban a szobában, ahol a családja
és a rokonai összegyűltek, hogy megnézzék. De megtanultam játszani a
szerepemet. Ráadásul sikeres is voltam. Elképzelhetetlen volt, hogy egy ilyen
tehetséges színész az otthonától távol elbukjon.
Továbbra is vonaglott az emberi lényektől való félelem a
mellemben – bár nem tudom, enyhébben, vagy intenzívebben –, de színészi
képességeim vitathatatlanul kiforrottak. Bármikor meg tudtam nevettetni az
osztálytársaimat, és bár a tanárom hajtogatta, milyen jó osztály lenne ez, ha
én nem lennék ott, azért ő is a tenyerébe nevetett. Egyetlen szavamra még a
katonai gyakorlatvezető is tehetetlen nevetésben tört ki, pedig őt csupán
barbár kifejezések és mennydörgő üvöltés jellemezte.
Amikor már kezdtem ellazulni, szinte biztosra véve, hogy
sikerült teljesen elrejtenem a valódi énemet, egészen váratlanul hátba szúrtak.
A támadó, mint ahogy a hátbaszúrók esetében lenni szokott, együgyű volt – az
osztály kákabélűje, akinek göcsörtös arca és bő kabátja (aminek az ujja túl hosszú
volt) a tanulásban való jártasság teljes hiányával párosult. Olyan ügyetlen
volt a katonai gyakorlatokon és a testnevelés órán, hogy inkább csak nézőként
volt jelen. Nem meglepő módon nem ismertem fel, hogy vigyáznom kell vele.
Aznap Takeichi (ha jól emlékszem, ez volt a fiú neve) szokás
szerint csak “bámészkodott” a testnevelés órán, míg mi a gerendán edzettünk.
Olyan ünnepélyes arcot öltöttem, amilyet csak tudtam, majd az erőfeszítéstől
üvöltve kitörtem a gerenda felé. Elvétettem, és mint a távolugrásnál,
átrepültem felette, majd egy puffanással fenéken landoltam a homokban. Előre
megfontolt kudarc volt ez, de mindenkit megnevettetett, épp ahogy terveztem.
Bánatos mosollyal talpra álltam, és lesöpörtem a homokot a nadrágomról, amikor
Takeichi, valahonnan mögüllem sunnyogva, megbökte a hátam.
– Ezt szándékosan csináltad – suttogta.
Egész testemben megremegtem. Sejthettem volna, hogy valaki
majd észreveszi, hogy szándékosan csináltam, de hogy épp Takeichi volt, az
derült égből villámcsapásként ért. Úgy éreztem, mintha a világ egy pillanat
alatt lángoló pokollá robbant volna. Csak arra voltam képes, hogy elnyomjam a
rémület vad sikolyát.
Az elkövetkezendő napjaimon a szorongás és a rettegés hagyott
nyomot. A felszínen folytattam a szánalmas bohóckodást, de időről időre
fájdalmas sóhajok hagyták el a számat. Bármit is tettem, Takeichi átlátott
rajtam, és biztos voltam benne, hogy hamarosan mindenkinek elmondja majd. A
gondolatra kiverte a homlokom a veríték, egy őrült üveges tekintetével
pásztáztam magam körül mindenkit. Ha lehetett volna, huszonnégy órás felügyelet
alá vettem volna Takeichit, egy pillanatig se tévesztve szem elől, reggel,
délben és este, nehogy elárulhassa a titkot. Azon töprengtem, mit tehetnék; a
vele töltött órákat arra fordíthatnám, hogy meggyőzzem, a bohóckodásaim nem
“szándékosak”, hanem őszinték. Ha minden jól megy, elválaszthatatlan barátok
leszünk. De ha mindez teljesen lehetetlen, akkor nem marad más választásom,
imádkoznom kell a haláláért. Az egyetlen dolog, ami eszembe sem jutott, hogy
megöljem. Életem során számtalanszor kívántam, hogy érjen el végre az erőszakos
halál, de egyszer sem vágytam végezni valakivel. Úgy hittem, ha megölöm egy
rettegett ellenfelem, talán még boldoggá is teszem vele.
Hogy megnyerjem Takeichit, az arcomra öltöttem a
kereszténység gyengéd, csábító mosolyát. Együtt lődörögtünk mindenfelé, lazán
karoltam át a vállát, bizalmasan hajoltam felé. Gyakran hívtam mézesmázos,
hízelgő hangon játszani a házba, ahol laktam. Ám erre csupán üres arckifejezés
volt a válasza.
Kora nyári nap lehetett, mikor tanítás végén hirtelen zápor
eredt. A többiek nagy hűhót csapva igyekeztek vissza a szállásukra, de mivel én
épp a sarkon laktam, úgy döntöttem futok. Már kirohantam volna, mikor
észrevettem, hogy Takeichi csüggedten álldogál a kijárat előtt.
– Gyere! Kölcsönadom az esernyőmet! – mondtam. Tétovázott, de
megragadtam a kezét, és kiszaladtam vele az esőbe. Mikor hazaértünk, megkértem
a nagynénémet, hogy szárítsa meg a kabátjainkat. Végre sikerült felcsalnom
Takeichit a szobámba.
A háztartás a nagynénémből, egy ötvenes éveiben járó nőből,
és két unokatestvéremből állt, akik közül az idősebb egy harminc év körüli
magas, törékeny, szemüveges nő volt (egykor férjezett, de később elvált), a
fiatalabbik pedig egy alacsony, kerek arcú lány, aki frissen végzett a
gimnáziumban. A ház földszintjén egy bolt működött, ahol szűk választékú papír-
és sportszereket kínáltak eladásra, de a fő bevétel a néhai nagybátyám által
épített öt-hat bérház bérleti díjából származott.
Takeichi szerencsétlenül ácsorgott a szobámban.
– Fáj a fülem – mondta.
– Biztos belefolyt az esővíz.
Megvizsgáltam a fülét, és kiderült, hogy szörnyen
váladékozott. A fülcimpái megteltek gennyel. Túlzott aggodalmat színleltem.
– Rémesen néz ki. Biztos nagyon fájhat!
Aztán azon a gyengéd hangon, amit a nők használnak,
bocsánatot kértem.
– Annyira sajnálom, hogy kirángattalak ebbe az esőbe!
Lementem a földszintre vattáért és alkoholért. Takeichi
lehanyatlott a padlóra, fejét az ölembe tette, én pedig gondosan megtisztítottam
a fülét. Úgy tűnt, nincs tisztában a cselekedeteim mögött rejlő képmutatással
és ármánykodással. Távolról sem – az ölembe hajtott fejjel ugyanis azt mondta:
– Lefogadom, hogy sok nő beléd fog esni.
Ügyetlen próbálkozása volt ez egy bóknak.
Később rájöttem, micsoda démoni jóslat volt ez, borzalmasabb,
mint Takeichi sejthette volna. “Beleesni” vagy “bedőlni”, e szavak
kimondhatatlanul obszcénnek, nevetségesnek, ugyanakkor önelégültnek érződnek.
Amint ezek a kifejezések elhangzanak, nem számít, milyen ünnepélyes a hely, a
néma melankólia katedrálisai összeomlanak, nem hagyva maguk után mást, mint
ostobaságot. Különös, de a melankólia katedrálisai nem feltétlenül omlanak le,
ha az obszcén “Milyen kellemetlen bedőlni valakinek!” mondatot helyettesítjük
az irodalmibb “Milyen nyugtalanító szeretve lenni!”
Takeichi elmormogta azt az idióta bókot, csak mert voltam
olyan kedves, hogy kitisztítottam a váladékot a füléből. Akkori szótlan
reakcióm pironkodás és mosoly volt, de az igazat megvallva, már volt egy
halvány sejtésem, mire utalhat a jóslata. Nem, ez a kifejezés úgy hangzik, mely
még egy zenés vígjáték romantikus főszereplőjének párbeszédéhez sem méltó;
egyáltalán nem mozgattak meg azok a nevetséges, önelégült érzelmek, amelyre a
“halvány sejtés” kifejezése utalt.
Az emberi faj női nemét mindig is sokkal nehezebben értettem
meg, mint a férfit. Közvetlen családomban a nők domináltak, sok unokatestvérem
is lány volt, és ott volt az a szolgálólány is, aki részt vett a
“bűncselekményben.” Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy felcseperedésem
alatt egyetlen játszótársaim a lányok voltak. Ennek ellenére mindig úgy
viszonyultam ezekhez a lányokhoz, mintha lábujjhegyen sétáltam volna a vékony
jégen. Szinte sosem tudtam, mi mozgatja őket. A sötétben tapogatóztam; időnként
indiszkrét hibákat követtem el, amik fájdalmas sebekhez vezettek. Ezek a sebek
– nem úgy, mint egy korbácsolás nyomai – irgalmatlanul mélyre vágtak, mint egy
belső vérzés, és intenzív kellemetlenséget okoztak. Ha egyszer megejtették
őket, rendkívül nehéz volt felgyógyulni belőlük.
A nők csak megvezettek engem, hogy aztán félrehajítsanak;
gúnyoltak és kínoztak, ha mások is voltak a közelben, hogy aztán szenvedélyesen
átöleljenek, mikor mindenki elment. A nők olyan mélyen alszanak, hogy halottnak
tűnnek. Ki tudja? Talán azért élnek, hogy aludjanak. Ez és még sok más
általánosítás a gyerekkorom óta végzett megfigyeléseim terméke, de arra a
következtetésre jutottam, hogy bár úgy tűnhet, a nők is ugyanabba a fajba
tartoznak, mint a férfiak, valójában egész más lények, és ezek az érthetetlen,
alattomos teremtmények, fantasztikus módon, mindig gondoskodtak rólam. Az én
esetemben az olyan kifejezések, mint “bedőlni” vagy “szeretve lenni” a
legkevésbé sem helyénvalóak; talán a “gondoskodva lenni” írja le a legpontosabban
a helyzetet.
A nők emellett kevesebbet igényeltek, mint a férfiak, mikor a
bohóckodásomról volt szó. A férfiak nem nevettek a végtelenségig, mikor az
udvari bolondot játszottam. Tudtam, ha túlságosan elragadtat a férfiak
szórakoztatásában elért siker, és túlzásba viszem a szerepem, a komédiám
kudarcba fullad, így mindig vigyáztam, hogy a megfelelő időben hagyjam abba. A
nőkben azonban nincs mértékletesség. Nem számít, meddig bohóckodtam, mindig
többet kértek, engem pedig kimerített a kielégíthetetlen követelőzésük. Tényleg
elképesztően sokat tudnak nevetni. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a nők
sokkal több élvezettel tömik tele magukat, mint a férfiak.
Valahányszor csak idejük engedte, az unokatestvéreim, akiknél
iskolás koromban laktam, mindig felkeresték a szobámat. Mindegy hányszor
hangzott fel a kopogásuk az ajtómon, mindig halálra rémültem.
– Tanulsz?
– Nem – mondtam mosolyogva, és becsuktam a könyvem.
Belekezdtem valami buta történetbe, mérföldekre attól, amin valójában járt az
eszem. “– Ma a földrajztanár, akit Rozmárnak hívunk…”
Egy este, mikor könyörtelenül sokáig kellett szórakoztatnom
az unokatestvéreimet, az egyikük azt javasolta:
– Yozo, nézzük meg, hogy festesz szemüvegben!
– Miért?
– Ne csinálj már ekkora felhajtást! Tedd fel! Tessék, vedd
fel ezt a szemüveget!
Állandóan ezen a durva, parancsoló hangon beszéltek. A bohóc
szelíden felvette az idősebb lány szemüvegét. Az unokatestvéreim kétrét
görnyedtek a nevetéstől.
– Pont úgy nézel ki, mint ő! Mind Harold Lloyd!
Az amerikai komikus rendkívül népszerű volt akkoriban
Japánban.
Felálltam.
– Hölgyeim és uraim! – mondtam üdvözlésképp felemelve az
egyik kezem. – Ez alkalommal szeretnék köszönetet mondani minden japán
rajongómnak…
Módszeresen végigvittem a beszédet. Ők pedig mind’ jobban nevettek.
Attól kezdve ha Harold Lloyd film került a városba, elmentem megnézni, és
titokban tanulmányoztam a módszereit.
Egy őszi este, mikor az ágyban fekve olvastam, az idősebbik
unokatestvérem – mindig csak Nővéremnek hívtam –, olyan sietve rebbent be a szobámba,
mint egy madár, és az ágyamra rogyott.
– Yozo, segíteni fogsz nekem, tudom! Tudom, hogy segítesz!
Szökjünk el együtt ebből a szörnyű házból! Ó, kérlek, segíts!
Folytatta még egy darabig ezt a hisztériát, hogy aztán megint
könnyekben törjön ki. Nem ez volt az első alkalom, hogy egy nő efféle jelenetet
rendezett előttem, és Nővérem rendkívül érzelmes szavai egyáltalán nem leptek
meg. Inkább némi unalmat éreztem közönségességük és ürességük láttán.
Kikászálódtam az ágyból, és az asztalhoz mentem egy datolyaszilváért.
Meghámoztam, és egy szeletet Nővéremnek adtam. Még mindig zokogva megette, és
azt mondta:
– Van valami érdekes könyved? Adj kölcsön egyet!
Kiválasztottam Soseki Macska vagyok című könyvét a polcomról,
és odaadtam neki.
– Köszönöm a datolyaszilvát – mondta Nővérem, és zavart
mosollyal kiment a szobából.
Nem ő volt az egyetlen – gyakran éreztem úgy, hogy
bonyolultabb, problémásabb és kellemetlenebb lenne kideríteni, miféle érzelmek
szerint él egy nő, mint felderíteni egy földigiliszta legbensőbb gondolatait.
Hosszú és személyes tapasztalat tanított meg arra, hogy mikor egy nő hirtelen
hisztériában tör ki, úgy lehet helyreállítani a lelkiállapotát, ha valami
édességet adunk nekik.
A húga, Setchan még a barátait is felhozta a szobámba, és
sikerült elbűvölnöm őket azzal, hogy egyiküket sem favorizáltam. Amint egy
barátja elment, Setchan ellenszenves dolgokat mesélt nekem róla, és
elkerülhetetlenül arra a következtetésre jutott, hogy “Ez egy rossz lány.
Vigyázz vele!”
“– Ha így áll a dolog” – szerettem volna mondani. – Nem
kellett volna azzal fáradnod, hogy idehozod.”
Setchannak köszönhetően a szobám minden vendége lány volt.
Ez azonban semmiképp sem jelenti azt, hogy Takeichi bókját,
“Sok nő beléd fog esni” már itt észrevettem volna. Én csupán Japán Harold
Lloydja voltam. Takeichi ostoba bókja még néhány évig nem elevenedett meg, és
alakult baljós jóslattá.
Takeichi még egy fontos ajándékot adott nekem.
Egy nap feljött a szobámba játszani. Egy élénk színű képet
lobogtatott, és büszkén mutatta meg nekem.
– Ez egy kép egy szellemről – magyarázta.
Megdöbbentem. Ahogy későbbi éveimben rájöttem, az a pillanat
kikövezte a menekülés ösvényét. Tudtam, mit mutatott nekem Takeichi. Tudtam,
hogy ez csak van Gogh ismerős önarcképe. Mikor gyerekek voltunk, a Francia
Impresszionista oktatás rendkívül népszerű volt Japánban, és első bevezetőnk az
elismerő nyugati festészetbe legtöbbször ilyen munkákkal kezdődött. Van Gogh,
Gauguin, Cezanne és Renoir festményeit még a vidéki diákok is ismerték, bár
főként fényképes reprodukciók útján. Magam is jó néhány színes képet láttam van
Gogh festményeiről. Az ecsetkezelése és a színeinek élénksége felkeltette az
érdeklődésemet, de sosem hittem, hogy a festményei szellemet ábrázolnának.
Levettem egy kötetet Modigliani műveiről, és megmutattam
Takeichinek az ismerős, csiszolt rézbőrű aktokat.
– Mi a helyzet ezekkel? Szerinted ezek is szellemek?
– Ezek fantasztikusak! – Takeichi szeme tágra nyílt a gyönyörűségtől.
– Ez itt úgy néz ki, mint egy ló, egyenesen a pokolból!
– Akkor tényleg szellemek, nem?
– Bárcsak ilyen képeket tudnék festeni a szellemekről –
mondta Takeichi.
Vannak emberek, akik olyan betegesen rettegnek más emberi
lényektől, hogy egy ponton arra vágynak, hogy még náluk borzalmasabb kinézetű
szörnyekkel találkozzanak. És minél idegesebbek – minél könnyebben megijednek
–, annál hevesebben imádkoznak, hogy a gyötrelem… Egyes festők, akik újra meg
újra sebeket és megfélemlítést szenvedtek el az emberi lénynek nevezett
jelenségektől, gyakran hinni kezdtek a szellemekben – szörnyetegeket láttak
fényes nappal, a természet közepén. De ők nem űzték el az embereket a
bohóckodással; ők mindent megtettek, hogy ezeket a szörnyeket olyannak
ábrázolják, amilyennek megjelentek. Takeichinek igaza volt: nekik volt merszük
démonokat festeni. Ezek, úgy hittem, barátaim lesznek majd a jövőben. Olyan
izgatott voltam, hogy sírni tudtam volna.
– Én is festeni fogok! Szellemekről, démonokról, a pokol
lovasairól! – Ahogy ezeket a szavakat mondtam Takeichinek, a hangom alig
hallható suttogássá halkult, hogy miért, nem tudom.
Már általános iskolás korom óta szerettem rajzolni, és
képeket nézegetni. Rajzaim azonban nem kapták meg azt az elismerést, amit a
komikus történeteim igen. A legkevésbé sem bíztam az emberi lények
véleményében, a történeteim pedig semmi mást nem jelentettek számomra, mint egy
gesztust, amivel a bohóc köszönti a közönségét. Minden tanáromat lenyűgöztem
velük, de engem a legkevésbé sem érdekeltek. Csak a festményeimbe, a
tárgyábrázolásba (a képregényeim megint más kategóriába tartoztak) fektettem
eredeti, bár gyerekes stílusom valódi erőfeszítéseit. Az iskolában használt
rajzkönyvek sivárak voltak, a tanár rajzai bugyuták, így kénytelen voltam útmutatás
nélkül kísérletezni, és azokat a kifejezési módokat használni, amik eszembe
jutottak. Volt egy olajfesték- és ecsetkészletem még abból az időből, amikor a
középiskolát kezdtem. Igyekeztem az Impresszionista oktatás technikáit
alkalmazni, de a képeim laposak maradtak, mint a papírkivágások, és úgy tűnt, a
fejlődés leghalványabb ígéretét sem hordozzák. De Takeichi szavai
ráébresztettek, hogy a festészethez való hozzáállásom teljesen téves volt.
Micsoda felületesség – és ostobaság – rejlik abban, ha az ember egy szépnek
tartott dolgot szépnek próbál ábrázolni. A mesterek szubjektív felfogásukkal
teremtettek egyszerű dolgokból szépet. Még az émelyítően rút dolgok iránti
érdeklődésüket sem rejtették el, inkább belemerültek ábrázolásuk örömébe. Más
szóval úgy tűnt, a legkevésbé sem hagyatkoznak mások tévhiteire. Most, hogy
Takeichi beavatott a festészet eme elemi titkaiba, elkezdtem önarcképeket
festeni, ügyelve arra, hogy női látogatóim ne láthassák őket.
A képeim olyan szívszorítóak voltak, hogy én magam is meghökkentem
rajtuk. Itt volt az az énem, amit oly’ kétségbeesetten próbáltam elrejteni.
Vidáman mosolyogtam és megnevetettem másokat; de ez volt itt a megrázó valóság.
Titokban elfogadtam ezt az énemet, biztos voltam benne, hogy nincs menekvés
előle, de természetesen Takeichin kívül nem mutattam meg a képeket senkinek. Ha
bárki felfedezte volna a rémálomszerű valóságot a bohóc álarca alatt, akkor
hirtelen gyanakvó érdeklődéssel viseltettek volna irántam, s ez a gondolat nem
tetszett. Másrészt épp így féltem attól is, hogy nem ismernék fel a valódi
énemet, s azt hinnék, ez is csak valami újféle csavaros bohóckodás – egy újabb
lehetőség a viccelődésre. Ez lett volna a legfájdalmasabb. Így hát a szekrényem
hátuljába rejtettem a képeket.
Az iskolai rajzórákon is titokban tartottam “szellem-stílusú”
technikámat, úgy festettem, ahogy korábban is, a szép dolgok hagyományos
stílusában.
Egyedül Takeichinek tudtam könnyedén megmutatni sebezhető
érzéseimet, s most sem haboztam megmutatni neki az önarcképeimet. Nagyon lelkes
volt, így festettem még kettőt-hármat, meg egy képet egy szellemről, amellyel
kiérdemeltem Takeichi jóslatát: “Egy napon nagy festő válik belőled.”
Nem sokkal később Tokióba utaztam. Homlokomon ott virított a
féleszű Takeichi két jóslata: hogy “belém esnek” és hogy nagyszerű festő
leszek.
Egy művészeti iskolába szerettem volna bekerülni, de apám
főiskolába adott azzal a szándékkal, hogy köztisztviselőt csinál belőlem. Ez
volt az ítélet, amit rám szabtak, s én, aki sosem tudtam ellent mondani,
ostobán engedelmeskedtem. Apám javaslatára egy évvel korábban tettem le a
főiskolai felvételi vizsgát, sikeresen. Eddigre már kissé belefáradtam a
tengerparti középiskolába és a cseresznyevirágzásba. Tokiói életem egy
kollégiumban kezdődött, ahol a nyomor és az erőszak meghökkentett. Ezúttal
semmi kedvem nem volt a bohóckodáshoz; megkértem az orvost, hogy igazoljon
nálam tüdőbajt. Elhagytam a kollégiumot, és az apám uenoi házába költöztem. A
társasági élet számomra lehetetlennek bizonyult. Kirázott a hideg az olyan szavaktól,
mint “lelkes ifjúság” és “ifjú büszkeség”; a legnagyobb képzelőerővel sem
tudtam magamra ölteni a “főiskolai szellemet”. Az osztálytermek és a kollégium
az eltorzult szexuális vágyak szeméttelepének tűntek, és ott még az én közel
tökéletesre fejlesztett bohóckodásom sem ért semmit.
Amikor a Diéta nem ülésezett, apám csak két-három hetet
töltött otthon. Míg ő távol volt, mindössze hárman laktunk a meglehetősen
impozáns kúrián: egy idős házaspár, akik a birtokot gondozták, és jómagam.
Gyakran hiányoztam az órákról, bár nem azért mert kedvem támadt Tokióban várost
nézni. (Úgy tűnik, úgy kell meghalnom, hogy sosem láttam a Meiji-szentélyt,
Kusunoki Masashige szobrát vagy a Negyvenhét Rónin sírját.) Ehelyett egész
napokat töltöttem a házban, olvastam vagy festettem. Mikor apám a városban
volt, minden reggel azonnal elindultam az iskolába, bár néha valójában egy
Shintaro Yasuda nevű festő által tartott művészeti órára mentem Hongóban, és
három-négy órán át gyakoroltam vele a vázlatkészítést. Meglehetősen cinikussá
váltam a kollégiumból való szökésem után, és – bár ez csak a saját
elfogultságom – úgy éreztem, egész különleges helyzetben vagyok. Még ha részt
is vettem az órákon inkább csak hallgató voltam, mintsem aktív diák. Egyre
fárasztóbb volt részt venni rajuk. Úgy jártam ki az általános- és középiskolát,
hogy fogalmam sem volt, mit jelent a “diákszellem”. Még az iskolai dalokat sem
próbáltam soha megtanulni.
Egy diák a művészeti óráimról nemsokára beavatott az ital, a
cigaretta, a prostituáltak, a zálogházak és a baloldali gondolkozás
rejtelmeibe. Furcsa egy kombináció, de így történt.
Ezt a diákot Masao Horikinek hívták. Tokió belvárosában
született, hat évvel idősebb volt nálam, és egy művészeti magániskolában
végzett. Mivel nem volt otthon műterme, arra az órára járt, amire én is, ahol
állítólag folytatni kívánta az olajfestészetet.
Egy nap, mikor még csak látásból ismertük egymást, és
egyetlen szót sem váltottunk, hirtelen így szólt hozzám:
– Kölcsön tudsz adni öt jent?
Annyira megdöbbentem, hogy odaadtam neki a pénzt.
– Nagyszerű! – mondta. – Akkor most igyunk! A vendégem vagy.
Nem voltam jó a visszautasításban, így elrángatott egy közeli
kávézóba. Így kezdődött a barátságunk.
– Régóta figyellek. Hopp! Az a szemérmes mosoly – ez egy
ígéretes művész ismertetőjegye! Most pedig a barátságunk zálogaként: fenékig!
Odahívta az egyik pincérnőt az asztalunkhoz.
– Hát nem jóképű fiú? De nem szabad ám bedőlni neki! Sajnos
mióta ő megjelent a művészeti órán, én csak a második legsármosabb vagyok.
Horiki sápadt volt, de a vonásai szabályosak, és – ami a
legszokatlanabb volt egy művészhallgatótól –, mindig takaros öltönyt és
régimódi nyakkendőt hordott. Középen elválasztott haját pomádé igazította két
oldalra.
Ismeretlen terep volt ez számomra. Idegesen fontam karba,
majd nyújtottam ki a kezem, a mosolyom most volt csak igazán szemérmes.
Két-három pohár sör után azonban különös felszabadultságot éreztem.
– Arra gondoltam, hogy szeretnék beiratkozni egy rendes
művészeti iskolába… – kezdtem.
– Ne hülyéskedj! Azok haszontalanok. Az iskolák mind
haszontalanok! Méghogy tanárok, akik elmerülnek a Természetben! Méghogy
tanárok, akik mélységesen szeretik a Természetet!
A leghalványabb mértékben sem tiszteltem a véleményét. Ez egy
bolond, a festményei szemetek, de lehet, hogy ő a megfelelő ember a számomra –
gondoltam. Életemben először találkoztam egy igazi, városi semmirekellővel. És
bár kissé másként, de őt is épp úgy kirekesztették az emberi lények a
tevékenységeikből, mint engem. Hasonszőrűek voltunk, már csak az
eltévelyedésünk okán is. Volt ugyanakkor egy alapvető különbség közöttünk: ő
nem volt tudatában a bohózatának, vagy ami azt illeti, a bohózatából fakadó
nyomorúságának.
Megvetettem őt, csak szórakozásra tartottam alkalmasnak, s a
kapcsolatom is csak e célt szolgálta vele. Időnként szégyelltem is a
barátságunkat. Ám a végén e kapcsolat is annak szolgált bizonyítékául, hogy még
Horiki is erősebb nálam.
Persze kezdetben meg voltam győződve róla, hogy Horiki egy
kivételesen kedves fickó, és bár ódzkodtam az emberektől, mellette olyannyira
ellazultam, hogy biztosra vettem, megtaláltam a tökéletes kísérőmet Tokióba.
Igazság szerint, amikor először érkeztem a városba, az ellenőr miatt féltem
villamosra szállni; a főbejárat vörös szőnyeggel borított lépcsőjének két
szélén álló jegyszedőnők miatt féltem belépni a Kabuki Színházba; a hátam
mögött ólálkodó pincérek miatt, akik arra várnak, hogy kiürüljön a tányérom,
féltem étterembe menni. De legfőképpen a fizetéstől féltem – nem fukarságból
szorongtam odanyújtani a pénzt vásárlás után, hanem mert szörnyű feszültség,
szörnyű zavar, szörnyű nyugtalanság és kellemetlenség támadt bennem. Ilyenkor
elhomályosult a látásom, a világ elsötétedett, mintha elment volna az eszem.
Alkudozásról szó sem lehetett – nemhogy sokszor a visszajárót nem tettem el, de
néha még azt is elfelejtettem magammal vinni, amit vettem. Lehetetlennek tűnt,
hogy egyedül járjam be Tokiót. Nem volt más választásom, minthogy egész nap a
házban heverésszek.
Így hát odaadtam a pénzem Horikinek, és ketten indultunk
útnak. Ő remek alkudozó volt, és szokatlanul jártas abban, hogy költsön
minimális összeget maximális élvezetre – valószínűleg ezzel érdemelte ki az
“élvhajhász” minősítést. A tehetsége arra is kiterjedt, hogy a lehető
legrövidebb idő alatt bárhova eljusson taxi nélkül; aszerint, hogy épp mi volt
ideális, felváltva használta a villamost, a buszt vagy a vízi gőzösöket. Horiki
gyakorlati oktatásban is részesített: ha például reggelente egy prostituálttól
hazafelé menet megálltunk egy étteremben, majd az ételt egy fürdő mellett
fogyasztottuk el, azzal igen olcsón imitálhattuk a fényűző életérzést.
Elmagyarázta, hogy az út menti standoknál kapható ételek, mint a marhahús
rizzsel, vagy a nyárson sült csirke olcsóak, de táplálók. Garantálta azt is,
hogy a whiskynél gyorsabban semmitől nem lehet lerészegedni. Ami pedig a
számlát illeti, amiatt többé nem kellett aggódnom.
Horiki azzal is nagy szolgálatot tett nekem, hogy egyáltalán
nem érdekelte, mit gondol a hallgatósága, és bármilyen irányba is vezette a
“szenvedélyeinek” kitörése, huszonnégy órán keresztül tudta árasztani magából
az értelmetlen fecsegést. (Az is lehet, hogy a szenvedélye abból állt, hogy
ignorálta a hallgatóságának érzéseit.) A szószátyársága miatt nem állt fent a
veszélye annak, hogy kényelmetlen csend telepszik ránk, ha az élvezetek már
kifárasztottak minket. Más emberekkel mindig óvatosan bántam, nehogy beálljon
az a rémisztő csend, de mivel természetemnél fogva szűkszavú voltam, ezt csak
kétségbeesett bohóckodással tudtam kivédeni. Na már most, az az ostoba Horiki
(anélkül, hogy észrevette volna) eljátszotta helyettem a bohóc szerepét, így
nekem már nem kellett megfelelő válaszokat adjak. Elég volt egyik fülemen be, a
másikon kiengednem a szavait és egyszer-egyszer megjegyezni, hogy “Nem mondod!”
Hamar kiderült, hogy az alkohol, a dohány és a prostituáltak
(ha csak rövid időre is) kiváló szolgálatot tettek a rettegéssel szemben, amit
ez emberek felé éreztem. Arra is rá kellett jönnöm, hogy azt se bánnám, ha el
is kell adnom minden tulajdonomat, hogy ezt a szolgálatot megfizethessem.
A prostituáltakra sosem tudtam emberként vagy akár nőként
tekinteni. Inkább ostobának vagy őrültnek tartottam őket. De a karjaik között
tökéletes biztonságot éreztem. Nyugodtan tudtam aludni. Szánalmas, hogy
mennyire híján voltak a kapzsiságnak. És talán mert valami rokonszenvfélét
éreztek irántam, ezek a prostituáltak sosem tolakodó jóindulattal bántak velem.
Jóindulattal, hátsó szándék nélkül, jóindulattal eme feszült üzlet dacára, egy
olyan ember felé, aki többé talán nem is jön el. Néhány éjjelen ezeknek az
ostoba, őrült nőknek a fején Mária glóriáját láttam.
Azért kerestem a társaságukat, hogy elmeneküljek a félelmem
elől, hogy egyetlen éjszakára megnyugvásra leljek, de miközben ezekkel a “hasonszőrű”
prostituáltakkal szórakoztam, észrevétlenül rám akaszkodott egy kellemetlen
aura, amitől nem tudtam megszabadulni. Elég váratlan mellékhatás volt ez, és
fokozatosan egyre nyilvánvalóbbá vált, mígnem döbbentemre Horiki rá is
mutatott. Hogy objektíven fogalmazzak, én a prostituáltak kezei alatt tanultam
ki a nőket, és a végére egész ügyes lettem. Azt mondják, hogy a legszigorúbb
oktatást a nőkből a prostituáltak között lehet kapni, és éppen ezért ez a
leghatékonyabb módszer. Átitatódtam a “nőcsábászok” aromájával, és a nők (nem
csak a prostituáltak) ösztönösen megérezték és körém sereglettek. Ez az obszcén
és dicstelen kisugárzás volt az a “ráadás”, amit kaptam, és láthatóan sokkal
észrevehetőbb volt, mint a tanulóidőm alatt szerzett javulás.
Horiki, feltételezem, félig-meddig dicséret gyanánt informált
erről, de bennem fájdalmas húrokat pendített meg. Ügyetlenül írt levelek
jutottak eszembe, amiket a bárban kaptam; a tábornok húsz éves lánya, akinek a
háza az enyém mellett volt, és aki minden reggel a kapujukban lézengett, amikor
én iskolába mentem, látszólag minden ok nélkül csinosan kiöltözve; és a
pincérnő a steakházban, aki még ha meg se szólaltam…; és a lány a
dohányboltban, akit pártfogoltam, és aki a csomag cigarettába mindig beletett…;
és a nő a mellettem lévő széken a Kabuki Színházban…; és az az eset, amikor
olyan részeg voltam, hogy elaludtam a villamoson; és az a vágytól égő levél,
ami váratlanul érkezett egy rokontól; és a lány, akárki is legyen, aki saját
készítésű bábut ajándékozott nekem, amíg én távol voltam. Mindegyikükkel
rendkívül ellenségesen bántam, és a történetek nem szövődtek tovább,
kidolgozatlan töredékek maradtak. Volt bennem valami, ami érzelmes ábrándokba
csalta a nőket, és ez már nem csupán téveszme volt a részemről, hanem letagadhatatlan
tény. Szégyenhez hasonló keserűséget ébresztett bennem, hogy erre valaki olyan
mutatott rá, mint Horiki; és hirtelen minden érdeklődésemet elvesztettem a
prostituáltakban.
Hogy “modern” nézeteivel hencegjen (más okra nem tudok
gondolni), Horiki egyszer egy titkos kommunista összejövetelre is elvitt. (Nem
emlékszem pontosan, hogy is hívták – “Felvilágosult Nép” talán.) Egy titkos
kommunista találkozó Horiki számára valószínűleg csak egy újabb volt Tokió
látványosságai közül. Bemutattak az “elvtársaknak”, és kötelességem volt
vásárolni egy kiáltványt. Aztán meghallgattam egy előadást a Marxiánus
Közgazdaságtanról, amit egy felettébb csúnya fiatalember, a díszvendég tartott.
Minden, amit mondott rendkívül nyilvánvalónak és kétségtelenül igaznak tűnt, de
úgy éreztem, valami sokkal sötétebb, sokkal ijesztőbb lappang az emberi lények
szívében. Nem csupán kapzsiság vagy hiúság. Nem is egyszerűen a vágy és a
mohóság elegye. Nem tudtam biztosan, mi volt az, de úgy éreztem, hogy van
valami megmagyarázhatatlan az emberi társadalom mélyén, aminek semmi köze a
közgazdaságtanhoz. De bármennyire is megrémített mindez, olyan könnyedén
alkalmazkodtam a materializmushoz, mint ahogy a víz megtalálja a maga medrét.
De a materializmus nem tudott megszabadítani az emberektől való félelmemtől;
nem éreztem a remény örömét, ami akkor éri az embert, ha fiatal levelek
sarjadására nyitja ki a szemét.
Ennek ellenére rendszeresen részt vettem a Felvilágosult Nép
összejövetelein. Nevetségesen mulatságosnak találtam “elvtársaimat”, akik
élet-halál komolyságával az arcukon tanulmányoztak olyan triviális elméleteket,
mint az “egy meg egy az kettő”. A szokásos bohóckodásommal megpróbáltam
enyhíteni a találkozók feszültségét. Úgy hiszem, emiatt kezdett fokozatosan
enyhülni a nyomasztó légkör. Olyan népszerű lettem, hogy a jelenlétem
nélkülözhetetlenné vált az összejöveteleken. Ezeknek az egyszerű embereknek
imponált, hogy magam is egyszerű voltam – egy optimista, kacagni vágyó elvtárs
– de ha ilyennek láttak, akkor tökéletesen becsaptam őket. Nem voltam az
elvtársuk. Mégis minden egyes találkozón ott voltam, és a bohózatom teljes
repertoárját előadtam nekik.
Azért tettem, mert élveztem, mert tetszettek nekem ezek az
emberek – és nem feltétlenül azért, mert a Marx iránti közös vonzalom
összekötött minket.
Irracionalitás. Ezt a gondolatot találtam halványan
kellemesnek. Vagy inkább kényelmesnek. Ami megrémített, az a világ logikája
volt; valami kiszámíthatatlan erő előíze rejlett benne. Felfoghatatlan volt a
mechanizmusa, és én semmiképp sem maradhattam bezárva abba az ablaktalan,
csontig hatolóan hideg szobában. Bár odakint az irracionalitás tengere
ingadozott, sokkal kellemesebb volt abban úszni; mígnem hirtelen bele nem
fulladtam.
Az emberek “társadalmi kirekesztettségről” beszélnek. Ezek a
szavak látszólag a világ szánalmas lúzereit jelentik, a bűnösöket, de én már
születésemtől kezdve úgy érzem, mintha kirekesztett lennék. Amikor találkozom
valakivel, akit a társadalom kitaszított, minduntalan rokonszenvet érzek, és ez
a bensőségesség érzékennyé tesz.
Az emberek “bűntudatról” is beszélnek. Engem ez a tudat az
emberi lények között egész életemben kínzott, de mint egy feleség a nyomorban,
hűséges társam volt, és együtt, csak mi ketten, belefeledkeztünk szánalmas
gyönyöreinkbe. Ez volt az egyik szokás, ami szerint éltem.
Az emberek gyakran beszélnek a “sebről” is a bűntudatos
lelken. Az én esetemben ez a seb már csecsemőkoromban megjelent, az idő
múlásával pedig gyógyulás helyett egyre mélyült, míg csontig nem hatolt. Az
éjszakáról éjszakára elszenvedett kínok végtelen gyötrelemből álló pokollá
lettek, de – bár furcsa ezt így megfogalmazni – a seb sokkal kedvesebb lett
számomra, mint a saját húsom és vérem, a fájdalomról úgy hittem, az a seb saját
érzelme, vagy szeretetének suttogása.
Egy magamfajta számára egy föld alatti mozgalom atmoszférája
igazán megnyugtató és kellemes volt. Ami azt illeti, nem igazán a célja, mint
inkább a személyisége nyűgözött le. A mozgalom Horikinek csak ürügy volt, hogy
idiótán heccelődhessen. Az egyetlen találkozó, amin részt vett az volt, ahol
engem bemutatott. Ezt azzal az ostoba viccel indokolta, hogy a marxistáknak nem
csak a társadalom termelői szektorát kellene tanulmányozniuk, hanem a
fogyasztókét is. Mindenesetre a fogyasztási szokások voltak az egyetlenek,
amelyeket együtt figyeltünk meg. Ha most visszagondolok, akkoriban marxisták
mindenféle változatával találkozni lehetett. Egyesek, mint például Horiki, üres
“modernitásból” nevezték magukat marxistának. Másokat, mint jómagamat, az
irracionalitás aromája mozgósított.
Biztos vagyok benne, hogyha a marxizmus valódi hívei rájöttek
volna, hogy Horikit és engem mi érdekelt ebben igazán, akkor feldühödve, aljas
árulónak kikiáltva kergettek volna el minket. Furcsa ezt kimondani, azonban sem
Horiki, sem én nem kerültünk még csak a kirúgás közelébe sem. Épp ellenkezőleg,
sokkal fesztelenebb voltam ebben az irracionális világban, mint a racionális
úriemberekében, így pedig a “józanság” határain belül végre tudtam hajtani,
amit elvártak tőlem. Ezért ígéretes elvtársnak számítottam, és különféle
munkákkal bíztak meg, ami nevetséges mértékű titoktartást kívánt. Voltaképpen
egyetlen munkát sem utasítottam el. Meglehetősen engedelmes voltam, nyugodt
magabiztossággal teljesítettem bármit, amit kértek tőlem, így a “kopók” (az
elvtársak így nevezték a rendőrséget) semmit sem gyanítottak, és megúsztam a
kihallgatást.
Mosolyogtam, és megmosolyogtattam másokat, hogy kihúzzam
magam a “veszélyes küldetések” alól. (A mozgalom tagjai olyan eltúlzott
óvintézkedéseket tettek – örökké csak élet-halál áldozatai voltak –, mintha egy
ügyetlen detektívregényt imitáltak volna. A küldetések, amiken én dolgoztam
valójában elképesztően következetlenek voltak, de az elvtársak azzal hergelték
magukat, hogy szüntelenül emlékeztették egymást, milyen veszélyesek is ezek a
feladatok.) Akkoriban úgy éreztem, hogy még az a kilátás sem zavarna, ha
elkapnának, és életem hátralévő részét börtönben kellene töltenem; a börtönélet
kellemesebbnek tűnt, mint álmatlan éjszakákon nyöszörögve hánykolódni, rettegve
a “valóságtól”, amiben az emberi lények mutatták az utat.
* * *
Az apám mindig vagy házon kívül tartózkodott, vagy
annyira lefoglalta, hogy fogadja a vendégeit, hogy hiába laktunk egy házban,
néha három, akár négy nap is eltelt anélkül, hogy találkoztunk volna. A
jelenlétét azonban ez sem tette kevésbé nyomasztóvá vagy rémisztőbbé. Épp,
mikor arra kezdtem vágyni (bár kimondani nem mertem), hogy elhagyjam a házat,
és máshol találjak lakást, a régi gondnokunktól megtudtam, hogy az apám el akarja
adni a házat.
A Diétában betöltött szerepe
hamarosan a végéhez közeledett, és – kétségtelenül számos okból – úgy tűnt, nem
állt szándékában újból indulni a választáson. Nem teszek úgy, mintha jobban
érteném az apám gondolatait, mint egy idegenét, de talán úgy döntött, otthon
épít magának menedéket. Sosem kötődött igazán Tokióhoz, és talán arra jutott,
hogy értelmetlen fenntartani egy szolgákkal teli házat egy hozzám hasonló
egyetemista kedvéért. Így hát a házat nemsokára eladták, én pedig egy komor
szobába költöztem egy régi hongói panzióban, ahol azonnal pénzügyi gondok
kezdtek gyötörni.
Az apám korábban minden hónapban
adott nekem némi költőpénzt. Ez két-három nap alatt elfogyott, de a házában
mindig volt cigaretta, alkohol és gyümölcs, más dolgokat pedig – könyveket,
írószereket, és bármit, ami nem ruházkodási cikk volt – be lehetett szerezni a
szomszédos üzletekben. Amíg az apám által gyakran látogatott boltok
valamelyikéről volt szó, az sem számított, ha magyarázat nélkül távoztam onnan.
Aztán hirtelen magamra maradtam egy
panzióban, és az otthonról kiutalt pénzből kellett megélnem. Majd’ megőrültem.
A pénz szokás szerint két-három nap alatt elfogyott, és szinte megvadított az
ijedtség és a kétségbeesés. Felváltva küldtem pénzért könyörgő táviratokat az apámnak,
a bátyáimnak, a nővéreimnek. A táviratok után részletes leveleket is
mellékeltem. (A levelekben közölt tények persze kivétel nélkül abszurd
kitalációk voltak. Jó stratégiának tűnt, hogy megnevettessem az embereket,
mikor szívességet kérek tőlük.) Horiki oktatása alatt én is gyakori látogatója
lettem a zálogházaknak. Mindennek ellenére azonban továbbra is pénz szűkében
voltam.
A tetejében pedig képtelen voltam
egymagamban élni egy olyan házban, ahol egy teremtett lelket sem ismertem.
Megrémített, hogy egyedül, csendben üljek a szobámban. Féltem, mintha bármelyik
pillanatban rám támadhatott vagy megverhetett volna valaki. Úgyhogy
kimenekültem onnan, és vagy a mozgalomnak segítettem, vagy Horikivel jártuk
végig a bárokat, hogy mindenütt olcsó szakét igyunk. Szinte teljesen
elhanyagoltam mind a tanulmányaimat, mind a festményeimet. Aztán a főiskola
második évének novemberében szerelmi öngyilkosságba keveredtem egy nálam
idősebb, férjes asszonnyal. Ez mindent megváltoztatott.
Nem jártam be többé az órákra, és
egy percet sem szenteltem a tanulásnak; elképesztő módon mégis képes voltam
értelmes válaszokat adni a vizsgákon, és valahogy sikerült abban az illúzióban
tartanom a családomat, hogy minden a legnagyobb rendben volt. A hiányzásom
miatt azonban az iskola bizalmas jelentést küldött apámnak. A bátyám az apám
nevében eljárva küldött egy hosszú és szigorúan megfogalmazott levelet,
figyelmeztetve, hogy változtassak a hozzáállásomon. De a bánatom nyomasztóbb
okai a pénzhiány és a mozgalom által megkívánt munkák voltak, ez utóbbiak olyan
gyakorivá és kaotikussá váltak, hogy már nem tudtam szórakozásból csinálni.
Engem választottak minden tokiói marxista diákakciócsoport élére. Ide-oda
rohangálhattam “kapcsolattartás céljából”. Az esőkabátom zsebében egy kést tartottam,
amit fegyveres felkelés esetére vásároltam. (Még emlékszem, hogy a pengéje túl
finom volt még egy ceruza élezéséhez is.) A legkedvesebb vágyam az volt, hogy
józan kábultságba igyam magam, de nem volt rá pénzem. A mozgalom olyan gyakran
kérte a szolgálataimat, hogy alig volt időm levegőhöz jutni. Egy olyan
betegeskedő test, mint a enyém nem volt alkalmas ilyen fékevesztett
tevékenységre. Mindvégig csak azért segítettem nekik, mert lenyűgözött az
ésszerűtlenségük, és hogy ennyire borzasztóan belekeveredtem az a tréfám egy
egészen váratlan következménye volt. Titkon azt szerettem volna mondani nekik:
“Ez nem az én ügyem. Miért nem bízzátok egy rendes tagra a feladatot?” Képtelen
voltam elfojtani a zaklatottságomat, így elmenekültem. Elmenekültem, de ez nem
okozott örömet; úgy döntöttem, megölöm magam.
Akkoriban három nő is volt, aki
kivételes érdeklődést mutatott irántam. Az egyikük a földesúr lánya volt, aki a
panzióban lakott. Amikor a mozgalomnak végzett feladataim után olyan kimerülten
értem vissza a szobámba, hogy evés nélkül az ágyba zuhantam, ő mindig
felkeresett, kezében egy írótömbbel és tollal.
– Elnézést. Olyan zajt csapnak
odalent a testvéreim, képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat egy levélhez.
Ilyenkor leült az asztalomhoz, és
írt, néha egy órán át.
Sokkal egyszerűbb lett volna, ha
csak fekszem, és úgy teszek, mintha nem vennék róla tudomást, de a lány
tekintete egyértelműen elárulta, hogy beszélgetni szeretne velem, és bár a
legkevésbé sem vágytam megszólalni, felkínáltam neki a szokásos passzív
szolgálatomat: egy morgással a hasamra fordultam, és cigarettára gyújtva
belekezdtem:
– Azt mondják, néhány férfi
felgyújtja a nőktől kapott szerelmes leveleket, és azzal melegíti fel a
fürdővizet.
– Ez rettenetes! Biztosan magadról
beszélsz!
– Ami azt illeti, én a tejet
forraltam így – amit meg is ittam.
– Micsoda megtiszteltetés ez egy
lánynak! Legközelebb használd az enyémet!
Bár csak elmenne, gyorsan! Levél,
még mit nem! Milyen átlátszó! Biztos vagyok benne, hogy csak az ABC-t írta,
vagy a hét napjait és a hónapok neveit.
– Mutasd, mit írtál! – mondtam, bár
kétségbeesetten szerettem volna elkerülni, hogy meg kelljen néznem.
– Nem, eszemben sincs! –
tiltakozott. – Ó, hogy te milyen rettenetes vagy!
Az öröme olyan szemérmetlen volt,
hogy minden érzésem kihűlt iránta.
Kitaláltam neki egy megbízást.
– Ne haragudj, hogy ezzel terhellek,
de nem mennél le a patikába venni nekem néhány doboz altatót? Túlságosan
kimerültem! Ég az arcom, nem bírok elaludni. Sajnálom. Ami a pénzt illeti…
– Minden rendben! Ne aggódj a pénz
miatt.
Boldogan kelt fel. Tisztában voltam
vele, hogy egy nőt sosem sért, ha megkérik valamire; örülnek, ha a férfiak
szívességet kérnek tőlük.
A második lány, aki érdeklődött
irántam egy “elvtárs” volt, egy tanárképző főiskola hallgatója. Bármilyen
utálatos is volt, a mozgalomban végzett tevékenységem arra kötelezett, hogy
minden nap lássam őt. Még az aznapi munkával kapcsolatos megbeszélések után is
makacsul követett. Ajándékokat vett nekem, látszólag véletlen, és a következő szavakkal
adta át őket:
– Bárcsak úgy tekintenél rám, mint
valódi nővéredre!
Összerezzentem ettől az
érzelgősségtől, de magamra erőltettem egy szomorú kis mosolyt, és azt feleltem:
“Úgy gondolok”. Féltem, hogy feldühítem, és az egyetlen gondolatom az volt, hogy
időt nyerjek, és lerázzam. Ennek eredményeként egyre több és több időt
töltöttem alázatos figyelemmel e csúnya, kellemetlen lány iránt. Engedtem, hogy
ajándékokat vegyen nekem (melyek kivétel nélkül rossz ízlésről árulkodtak, és
szinte azonnal odaadtam őket a postásnak vagy a boltos fiúnak). Mikor vele
voltam, próbáltam boldognak tűnni, és megnevettetni őt a vicceimmel. Egy nyári
estén aztán egyszerűen nem akart elmenni. Amikor az utca mentén a sötétbe
értünk, megcsókoltam, hátha így indulásra bírhatom. De féktelenül,
szégyenletesen izgatott lett. Leintett egy taxit, és elvitt engem abba a kis
szobába, amit a mozgalom titokban bérelt egy irodaházban. Ott töltöttük az
éjszakát vad izgalomban.
– Micsoda elképesztő nővérem van
nekem – mondtam magamnak fanyar mosollyal.
A körülmények úgy alakultak, hogy
nem tudtam elkerülni sem a földesúr lányát, sem ezt az “elvtársat”. Minden nap
egymásba botlottunk; nem tudtam úgy elkerülni őket, mint más nőket a múltban.
Mielőtt észrevettem volna, a beteges bizonytalanságom kénytelen-kelletlen abba
a kétségbeesett helyzetbe hajszolt, hogy mindkettejük kegyeit el kellett
nyernem. Mintha valami ősi adósság láncolt volna hozzájuk.
Ekkoriban történt, hogy Ginza1 egyik
nagy kávézójában egy pincérnő kedvességének megajándékozottja lettem. Már
egyetlen találkozás után olyan hála kötött hozzá, hogy megbénított az aggodalom
és az üres félelmek. Ekkora már kellőképpen megtanultam, hogyan színleljem azt
a merészséget, ami ahhoz kellett, hogy fel tudjak szállni a villamosra, vagy
hogy Horiki segítsége nélkül is be tudjak menni egy kávézóba vagy a Kabuki
Színházba. Legbelül nem gyanakodtam kevésbé az emberi lények higgadtságára és
erőszakosságára, de apránként megtanultam, hogyan kell kifejezéstelen arccal
találkozni velük – nem, ez nem igaz: soha nem találkoztam senkivel úgy, hogy ne
kísért volna el a fájdalmas mosolyom, vagy a vereséget jelző bohóckodás. Amit
viszont megtanultam, az az, hogy hogyan kell szinte kábulatban végig
hebegni-habogni egy csevegést. Ezt vajon a mozgalomnak végzett munkáimnak
köszönhettem? Vagy a nőknek? Vagy az alkoholnak? Talán főként a pénzszerzés
tökéletesítette ezt a képességemet.
Féltem, bárhol is voltam. Azon
töprengtem, vajon nem az lenne-e a legjobb módja annak, hogy meg szabaduljak
ettől a könyörtelen érzéstől, hogy eltévedek egy nagy kávézó világában, ahol
részeg vendégek, pincérnők és hordárok tömege dörzsölődzködik hozzám. Ezzel a
gondolattal a fejemben indultam el egyedül egy ginzai kávézóba. Csak tíz jen
volt nálam.
– Csak tíz jenem van. Ne mondja, hogy
nem szóltam! – mondtam mosolyogva a pincérnőnek.
– Nem kell aggódnia. – A nő halvány
kansai-i akcentussal beszélt.
Különös volt, hogy azzal a néhány
szóval le tudta csillapítani a felindultságomat. Nem, nem egyszerűen azért,
mert nem kellett aggódnom a pénz miatt. Inkább úgy éreztem, hogy mellette
önmagában felesleges aggódnom.
Megittam az alkoholt. Ez a nő nem
ijesztett meg, és nem éreztem kötelességemnek, hogy előadjam neki a
bohóckodásomat. Csendben ittam, nem próbáltam elrejteni azt a hallgatagságot és
komorságot, ami igazi természetem volt.
Különféle előételeket tett elém az
asztalra.
– Tetszik?
Megráztam a fejem.
– Csak alkoholt? Én is iszom veled!
* * *
Hideg őszi éjszaka volt. Ginza
leghátsó szusi bárjánál vártam Tsunekóra (ha jól emlékszem, így hívták, de az
emléke túl homályos, hogy biztos legyek benne: én olyan ember vagyok, aki képes
elfelejteni még annak a nőnek is a nevét, akivel öngyilkosságot kísérelt meg),
hogy felvegyem munka után. A szusi, amit ettem szóra sem volt érdemes. Hogy
lehet, ha még a nevét is elfelejtettem, hogy arra emlékeztem, milyen rossz ízű
volt a szusi? És tisztán emlékszem az öregúr rövidre nyírt hajára is – az arca
olyan volt, mint egy kígyóé –, ami egyik oldalról a másikra lengett, miközben a
szusit készítette, és megpróbálta azt a látszatot kelteni, hogy ő igazi
szakértő. Azóta kétszer-háromszor is megtörtént velem, hogy ismerősnek tűnő
arcot láttam a villamoson, és eltűnődtem, vajon ki lehet, hogy aztán döbbenten
jöjjek rá, hogy a velem szemben ülő férfi az a bizonyos öregúr a szusi bódéból.
Most, amikor a neve, sőt az arca is kihalványult már az emlékezetemből, az,
hogy az öregúr arcára mégis még mindig olyan pontosan emlékszem, hogy le tudnám
rajzolni, az bizonyára annak a bizonyítéka, milyen rossz volt az a szusi, és ez
mennyire elszomorított. Hozzá kell tennem, hogy még amikor neves szusibárokba
vittek is, azt sem élveztem túlzottan.
Tsuneko egy asztalosház második
emeletén bérelt szobát. Én a földön feküdtem teát kortyolgatva, államat a
tenyeremen támasztva, mintha iszonyatos fogfájásom lett volna. Nem igyekeztem
elrejteni megszokott búskomorságomat. Furcsa módon úgy tűnt, tetszik neki, hogy
így fekszem ott. Olyan érzést keltett bennem, mintha teljesen elszigetelten
állt volna; jeges vihar kavargott körülötte, és csak az elhullott levelek
hullottak a föld felé. Ahogy ott feküdtünk elárulta, hogy két évvel idősebb
volt nálam, és Hirosimából jött.
– Tudod, van egy férjem. Korábban
borbély volt Hirosimában, de tavaly év végén együtt szöktünk Tokióba. A férjem
nem talált itt tisztes munkát. A következő, amire eszméltem, hogy elkapták,
mert becsapott valakit, és most börtönben van. Minden nap bementem hozzá, de
holnaptól már nem megyek.
Tovább folytatta, de engem sosem
érdekelt, ha a nők magukról beszéltek. Talán azért, mert annyira alkalmatlanok
arra, hogy történetek meséljenek (rossz helyre teszik a hangsúlyt), vagy valami
más okból. Mindenesetre nálam mindig süket fülekre találtak.
– Olyan boldogtalan vagyok.
Biztos vagyok benne, hogy ez az
egyetlen, elsuttogott mondat több együttérzést ébresztett bennem, mint egy nő
életének leghosszabb, legfáradságosabb beszámolója. Elképeszt és megdöbbent,
hogy sosem hallottam még nőtől ezt az egyszerű kijelentést. Ennek a nőnek nem
kellett megannyi szó, hogy azt mondja: “Olyan boldogtalan vagyok”, egyszerűen
betemette a néma nyomorúság, amely hüvelyknyi szélesen áramlott testének
felszínén. Mikor mellette feküdtem, a testemet beborította ez az áramlat, úgy
keveredett össze a saját zordabb szomorúságommal, mint egy “elszáradt levél,
amely megpihen a köveken a medence alján”. Felszabadultam a félelem és a
nyugtalanság alól.
Teljesen más érzés volt ez, mint
nyugodtan aludni azoknak az ostoba prostituáltaknak a karjában (egyrészt, azok
a prostituáltak vidámak voltak); az éjszaka, amit a bűnöző feleségével
töltöttem a felszabadulás és boldogság éjszakája volt számomra. (Ilyen merész
szóhasználat, igen, úgy hiszem, bizton állíthatom, hogy nem fog többé
felbukkanni ezekben a jegyzetfüzetekben.)
De csak egyetlen éjszakáig tartott.
Reggel, mikor felébredtem, és kikeltem az ágyból ismét az a sekélyes, pozőr
bohóc voltam. A gyenge magától a boldogságtól fél. Képesek megsebesíteni
magukat egy vattával. Néha maga a boldogság is megsebzi őket. Gyorsan ott
akartam hagyni őt, amíg a dolgok változatlanok voltak, mielőtt megsebesültem
volna, és meglengettem volna a komédiám ködfátyolát.
– Azt mondják, a szerelem kirepül az
ablakon, mikor az ajtón belép a szegénység, de az emberek ezt általában rosszul
értelmezik. Ez nem azt jelenti, hogyha egy férfinek elfogy a pénze, a nő
lerázza. Ha elfogy a pénze, a férfi a szakadék szélén érzi magát. Úgy érzi,
semmire sem jó. Az erő kiszáll a nevetéséből, és megkeseredik. Végül
kétségbeesésében ő rázza le a nőt. A közmondás azt jelenti, hogy mikor egy
férfi félőrült lesz, addig rázza, rázza és rázza, amíg meg nem szabadul a
nőtől. Ezt a magyarázatot megtalálod a Kanazava szótárban2.
Én a saját bőrömön tapasztaltam.
Emlékszem, Tsukenót ilyen
ostobaságokkal nevettettem meg. Azon a reggelen igyekeztem gyorsan
elszabadulni, még az arcomat se mostam meg, mert biztos voltam benne, hogy
tovább maradni haszontalan és veszélyes. Ekkor álltam elő ezzel az őrült
kijelentéssel, hogy a “szerelem kirepül az ablakon”, ami később súlyos
következményekkel járt.
Ezután egy teljes hónapig nem
találkoztam eme jótevőmmel. Miután elhagytam őt, a boldogságom napról napra
halványabb lett. Az is megrémített, hogy elfogadtam egy pillanatnyi
kedvességet: úgy éreztem, szörnyű béklyóba kötöttem magam. Még az a hétköznapi
tény is rámnehezdni látszott, hogy Tsuneko állta a számlát a kávézóban, azt
kezdtem érezni, hogy ő is csak egy újabb fenyegető nő, mint az a lány a
panzióban, vagy az a másik a tanárképző főiskoláról. Hiába volt távol tőlem,
Tsuneko folytonos szorongást okozott. Attól is féltem, hogy lángoló dühbe
gurulnék, ha összefutnék egy nővel, akivel egyszer együtt töltöttem egy
éjszakát. Természetemnél fogva zavarba jöttem, ha találkoznom kellett
valakivel, így végül azt láttam célszerűnek, ha biztonságos távolságot tartok
Ginzától. Részemről ez a zavar nem játék volt. A nők nem látnak összefüggést
aközött, hogy este aludni térnek, reggel pedig felkelnek; csak sikeresen élik a
kettéosztott világukat, mindent a feledésre bízva. Az én bajom az volt, hogy
ezzel a különös jelenséggel nem tudtam megbirkózni.
November végén Horikivel betértünk
egy olcsó kandai bárba. Alighogy kitántorogtunk abból a bárból, gonosz cimborám
már javasolta is, hogy folytassuk valahol máshol az ivást. Már elfogyott a
pénzünk, de tovább esedezett.
Végül – és ez azért lehetett, mert
részegebb és merészebb voltam, mint máskor – azt mondtam:
– Legyen. Elviszlek az álmok
földjére. Ne lepődj meg azon, amit ott látsz. Bor, nők és zene…
– Úgy érted, egy kávézó?
– Igen.
– Indulás!
Ilyen egyszerűen történt. Villamosra
szálltunk. Horiki jókedvűen megszólalt:
– Ki vagyok éhezve egy nőre.
Szerinted megcsókolhatom a pincérnőt?
Nem különösebben szerettem, mikor
Horiki így játszotta a részeget. Horiki tudta, és szándékosan csinálta.
– Rendben van? Meg fogom csókolni!
Meg fogom csókolni bármelyik pincérnőt, aki odajön hozzánk! Rendben?
– Csinálj, amit akarsz.
– Köszönöm! Ki vagyok éhezve!
Leszálltunk Ginzánál, és beléptünk a
“bor, nők és zene” kávézójába. Gyakorlatilag egy fillér sem volt nálam, Tsuneko
volt az egyetlen reményem. Horiki és én leültünk egy üres fülkébe egymással
szembe. Tsuneko és egy másik pincérnő azonnal odasietett. A másik lány ült
mellém, Tsuneko pedig lehuppant Horiki mellé.
Megriadtam: Horiki mindjárt
megcsókolja Tsunekót.
Nem arról volt szó, hogy bántam,
hogy elveszítettem. Sosem volt bennem a leghalványabb birtoklási vágy sem.
Igaz, időnként tapasztaltam némi megbánást, ha elvesztettem valamit, de sosem
elég erősen ahhoz, hogy igazán feltűnjön, vagy hogy mások számára kikössem, mi
az enyém. Olyannyira ilyen voltam, hogy néhány évvel később csendben
végignéztem, ahogy a feleségemet megrontották.
Amennyire lehetséges volt,
igyekeztem nem belefolyni az emberi lényeg piszkos bonyodalmaiba. Féltem, hogy
magába ránt a feneketlen örvényük. Tsuneko és én csak egyetlen éjszakára
voltunk szeretők. Nem tartozott hozzám. Valószínűtlen volt, hogy olyan
parancsoló érzést tettessek, mint a “megbánás”. És mégis megdöbbentem.
Azért éreztem így, mert sajnáltam
Tsunekot, sajnáltam, hogy kénytelen lesz hagyni, hogy Horiki a szemem láttára
vadul megcsókolja. Ha egyszer Horiki beszennyezte, akkor Tsunekónak
kétségtelenül el kell hagynia engem. De nem volt elég akaraterőm, hogy
megállítsam Tsunekót. A boldogtalansága láttán csak sóhajtani tudtam. “Hát vége
van.” Aztán a következő pillanatban szelíden, tehetetlenül belenyugodtam.
Horikiről Tsunekóra néztem, és mint egy bolond, elmosolyodtam.
Ám a helyzet váratlan fordulatot
vett, nagyon rossz fordulatot.
– Elegem van – mondta Horiki
elkomorodva. – Akármilyen kéjenc is legyek, egy ilyen csóró lányt nem tudok
megcsókolni. – Összefonta a karját, és undorral meredt Tsunekóra. Magára
erőltetett egy mosolyt.
– Szakét innék, de nincs pénzem. –
Az orrom alatt morogva beszéltem Tsunekóhoz. Úgy éreztem addig akarok inni,
amíg bele nem fulladok. Tsuneko a világ szemében még egy részeg csókjára is
méltatlan volt, egy nyomorult nő, aki szegénységtől bűzlik. Hihetetlen, de ez a
felismerés egy villám erejével hatott rám. Többet ittam aznap éjjel, mint
bármikor, többet… többet, a szemem alkoholban úszott, és valahányszor
Tsunekóval egymásra néztünk, szánalmas kis mosolyt húztunk a szánkra. Igen,
ahogy Horiki mondta, tényleg egy fáradt, csóró nő volt, semmi más. De ez a
gondolat felbugyogó bajtársiassággal társult a szegénységben szenvedő
embertársam iránt. (Az összecsapás gazdag és szegény között elég elcsépelt
téma, de most már meg vagyok győződve róla, hogy ez a dráma egyik örök témája.)
Sajnáltam Tsunekót; életemben először tudatában voltam a szeretet (ugyan
gyenge) mocorgásának a szívemben. Hánytam. Elájultam. Életemben először ittam
annyit is, hogy elveszítsem az eszméletemet.
Amikor felébredtem, Tsuneko a párnám
mellett ült. Az asztalosházban bérelt második emeleti szobájában aludtam.
– A szerelem kirepül az ablakon,
mikor az ajtón belép a szegénység… Azt hittem vicceltél, de komolyan gondolod?
Nem jöttél többet. Micsoda bonyolult üzlet a szerelem és a szegénység! Én
dolgozhatok kettőnk helyett is. Mit gondolsz?
– Szó sem lehet róla.
Lefeküdt mellém. Hajnal felé
járhatott, mikor először kiejtette a “halál” szót. Azt hiszem, ő is belefáradt
már, hogy elviselje a feladatokat, amiket emberi lényként kellett ellátnia; és
mikor elgondolkodtam a félelememen, a kényelmetlenségemen a világ felé, a
pénzen, a mozgalmon, a nőkön, a tanuláson, lehetetlennek tűnt, hogy tovább
éljek. Könnyen beleegyeztem a javaslatába.
Ennek ellenére továbbra sem tudtam
teljesen meggyőzni magam, hogy végül a halált választottam. Valahogy ott
lapult, hogy ez csak “képzelgés”.
A délelőttöt kettesben töltöttük
Asakusában bolyongva. Bementünk egy ebédlőbe, és ittunk egy pohár tejet.
– Ezúttal te fizetsz – mondta.
Felálltam, elővettem a pénztárcámat
és kinyitottam.
Három réz érme. Abban a pillanatban
a szégyen volt a legkevesebb, inkább borzalmat éreztem. Hirtelen magam előtt
láttam a panzióbeli szobámat, ami az iskolai egyenruhámat és az ágyneműt
leszámítva teljesen üres volt – egy sivár cella, ahonnét már semmit nem lehet
zálogba adni. Minden tulajdonom a kimonó és a kabát volt, amit viseltem. Ezek
voltak a kemény tények. Tisztán éreztem, hogy nem tudok tovább élni.
Ahogy ott álltam tétován, Tsukeno
felállt, és belenézett a tárcámba.
– Ez minden, amid van?
A hangja ártatlan volt, de a húsomig
vágott. Fájdalmas volt, mert csak annak az egyetlen nőnek lehet fájdalmas a
hangja, akit valaha szerettem.
– Ez minden?
Nem, még a kérdés is több pénzt
sejtetett, mint amennyim volt – három réz érme egyáltalán nem számít pénznek.
Ez a megaláztatás idegenebb volt, mint bármelyik, amibe korábban belekóstoltam.
Ezzel a megaláztatással nem tudtam együtt élni. Azt hiszem, sosem sikerült
elszakadnom attól, hogy gazdag ember fia voltam. Ekkor határoztam el, most
igazán, hogy végzek magammal.
Kamakuránál vetettük a tengerbe
magunkat még aznap éjjel. Tsuneko kioldotta a selyemövét, mondván kölcsönbe
kapta egy barátjától a kávézóban, és szépen összehajtva lerakta egy sziklára.
Én levettem a kabátomat, és ugyanoda tettem. Együtt hatoltunk a vízbe.
Ő meghalt. Engem megmentettek.
Az esetet a sajtó meglehetősen nagy
dobra verte, persze, hiszen főiskolai hallgató voltam, és apám nevének is volt
némi hírértéke.
Egy tengerparti kórházba zártak. Egy
rokonom jött el hozzám otthonról, hogy elvégezze a szükséges intézkedéseket.
Mielőtt elment közölte, hogy az apám és a családom többi tagja tajtékzik, és
még az is lehet, hogy egyszer s mindenkorra kitagadnak. Az ilyen ügyek engem
nem aggasztottak; helyette a halott Tsunekóra gondoltam, és utána való
vágyakozásomban sírtam. Mind közül, akiket valaha ismertem, az a nyomorult
Tsuneko volt az egyetlen, akit szerettem.
Érkezett egy hosszú, ötven
versszakból álló levél a lánytól, aki a panziómban lakott. Ötven versszak, és
mindegyik azokkal a hihetetlen szavakkal kezdődött, hogy: “Kérlek, élj tovább
értem!” A nővérek gyakran látogatták a betegszobámat, állandóan vidáman
nevettek, és néha megszorították a kezemet, mielőtt elmentek.
A kórházban felfedeztek egy
betegséget a bal tüdőmben. Ez volt az én szerencsém: amikor nem sokkal később a
kórházból a rendőrségre vittek, azzal vádolva, hogy bűnsegéd voltam egy
öngyilkosságban, a rendőrség betegként kezelt, és nem a bűnözők között
helyeztek el, hanem különleges őrizet alá vettek.
Aznap este az öreg rendőr, aki a
mellettem lévő szobában teljesített szolgálatot, halkan benyitott hozzám.
– Héj! – szólt oda nekem. – Biztosan
fázol. Gyere ide a tűz mellé!
Bementem az irodájába, leültem egy
székre, és a tűz mellett melegedtem. Mély csüggedtséget színleltem.
– Hiányzik, igaz?
– Igen – válaszoltam különösen
halvány és távoli hangon.
– Ilyen az emberi természet, azt
hiszem. – A viselkedése fontoskodóvá vált. – Hol találkozott először ezzel a
nővel? – A kérdést egy bíróétól szinte megkülönböztethetetlen tekintéllyel
hangsúlyozta. Megvetett engem, gyerekként kezelt, feltételezve, hogy nem tudom,
mi a különbség bíró és rendőr között, és pontosan úgy viselkedett, mintha őt
bízták volna meg a nyomozással. Kétségtelen, titokban azt remélte, hogy
elütheti azt a hosszú őszi estét azzal, hogy kicsikar belőlem egy pornográf
tartalmú vallomást. Rögtön rájöttem a szándékára, és alig bírtam visszatartani
a késztetést, hogy az arcába röhögjek. Tudtam, hogy jogom van megtagadni a
válaszadást minden olyan kérdésre, amelyet ez a rendőr ilyen “informális
kihallgatás” keretében feltett, de hogy némi érdekességet csempésszek az
előttünk álló hosszú éjszakába, egyfajta egyszerű őszinteséget öltöttem
magamra, mintha szilárdan és megkérdőjelezhetetlenül azt hittem volna, hogy ez
a rendőr felelős az nyomozásért, és hogy a büntetésem súlyossága kizárólag az ő
döntésétől függött. Kitaláltam egy abszurd vallomást, hogy többé-kevésbé
kielégítsem törékeny kíváncsiságát.
– Hmmm. Nagyjából értem, miről van
szó. Mindig számításba vesszük, ha egy fogoly őszinte.
– Nagyon köszönöm! Remélem mindent
megtesz, hogy segítsen nekem.
Az előadásom istenien ügyes volt, de
semmilyen hasznot nem hozott.
Reggel a rendőrfőnök elé vittek.
Ezúttal élesben vizsgáztam.
Amint kinyitottam az ajtót, és
beléptem, a rendőrfőnök így szólt:
– Micsoda jóképű fiú! Látom már,
hogy nem a te hibád volt, ami történt. Az édesanyádé, hogy ilyen jóképű fiút
hozott a világra.
A rendőrfőnök még fiatal, sötét bőrű
férfi volt, és volt benne valamit, amitől tanultnak tűnt. A szavai váratlanul
értek, és olyan nyomorultul éreztem magam tőlük, mintha torzan születtem volna,
fél arcomon vörös folttal.
Ez a deltás rendőrfőnök egyszerű és
lényegre törő kérdésekkel irányította a vizsgálatot, egy világ választotta el
ezt attól a lopva történt, obszcén “vizsgálattól”, amit az öreg rendőr tartott
a múlt éjszaka. Miután befejezte a kihallgatást, kitöltött egy jelentést, amit
a kerületi ügyészségnek kellett küldenie. Írás közben így beszélt:
– Nem szabadna elhanyagolnia az
egészségét. Vért köhögött, jól tudom?
Aznap reggel valóban furcsa
köhögésem volt, és valahányszor köhögtem, eltakartam a számat a zsebkendőmmel.
A zsebkendőt vér pettyezte, de a vér nem a torkomból származott. Előző éjjel
kinyomtam egy pattanást a fülem alatt, a vér abból a pattanásból jött. Azonban
szemfüles voltam, és tudtam, hogy előnyömre szolgálna, ha nem fedném fel az
igazságot, így lesütöttem a szemem, és álszenten azt morogtam:
– Jól.
A rendőrfőnök befejezte a jelentést.
– A kerületi ügyészségen múlik, hogy
eljárást indítanak-e ön ellen, de tanácsos lenne felhívnia, vagy táviratoznia
valakinek, aki esetleg Yokohamában kezességet vállalhat önért az ügyészség
előtt. Biztos van valaki, akit ezt megtenné, vagy kifizetné önért az óvadékot,
igaz?
Eszembe jutott, hogy volt egy
régiségkereskedő a szülővárosomban, aki gyakori vendég volt az apám tokiói
házában, és a középiskolában ő volt a kezesem. Egy alacsony, negyvenes férfi
volt, agglegény, és az apám szavazója. Az arca, különösen a szeme körül,
annyira hasonlított egy lepényhalra, hogy az apám mindig így becézte. Én is
“Lepényhal”-ként gondoltam rá.
Kölcsönkértem a telefonkönyvet, hogy
kikeressem Lepényhal számát. Megtaláltam, és felhívtam. Megkérdeztem, nem
lenne-e kedve eljönni Yokohamába. Lepényhal hangja, mikor válaszolt,
felismerhetetlenül hivatalos volt, de beleegyezett, hogy kezességet vállaljon
értem.
Visszamentem az őrszobába. A
rendőrfőnök odakiáltott valakinek, a hangja elért hozzám is.
– Héj! Valaki fertőtlenítse le a
telefonkagylót! Vért köhög, tudjátok…
Délután vékony kenderkötéllel fogták
össze a csuklómat. A kötelet a kabátom alá rejthettem, mikor kimentünk, de a
fiatal rendőr erősen tartotta a végét. Villamossal mentünk Yokohamába.
Az élmény a legkevésbé sem zaklatott
fel. Hiányzott az őrszoba, hiányzott az öreg rendőr is. Vajon mi tett engem
ilyenné? Amikor megkötöztek, mint egy bűnözőt, valójában megkönnyebbültem –
nyugodt, ellazult érzés volt. Még most is, amikor e sorokat írom, határtalanul
kellemes érzés fog el.
De az egyébként nosztalgikus
emlékeim között van egy megrázó katasztrófa is, amit soha nem fogok tudni
elfelejteni, és amely miatt még most is kiver a hideg veríték. A körzeti ügyész
rövid kihallgatást tartott a félhomályos irodájában. A férfi negyven év körüli
lehetett, intelligens higgadtsága őszintén jó megjelenést kölcsönzött neki
(ellentétben saját állítólagos jó megjelenésemmel, amit – ha egyáltalán igaz –
erkölcstelenség csúfított.) Olyan egyszerűnek és egyenesnek tűnt, hogy az
óvatosságom teljesen alábbhagyott. Kedvetlenül idéztem fel neki a történetem,
amikor újabb köhögésroham kapott el. Elővettem a zsebkendőmet. A szemem
megakadt a vérpettyeken, és tisztességtelenül kapva az alkalmon arra gondoltam,
hogy ez a köhögés itt is hasznosnak bizonyulhat. Köhögtem még párat, eltúloztam
a hatás kedvéért, és miközben a számat eltakartam a zsebkendővel, az ügyész
arcára pillantottam.
– Ez valódi volt? – kérdezte csendes
mosollyal a következő pillanatban.
Még most is olyan zavarba hoz az
emlék, hogy nem tudok nyugton ülni. Ez még annál is rosszabb volt, mint mikor a
középiskolában az az ostoba Takeichi a pokolba lökött, mikor megkocogtatta a
vállam, és azt mondta: “Ezt szándékosan csináltad.” Ez volt a két nagy
katasztrófája egy hosszú, színlelt életnek. Néha már arra gondoltam, hogy
inkább ítéljenek tíz év börtönbüntetésre, mintsem látnom kelljen a kerületi
ügyész gyengéd megvetését.
Felmentettek a vádak alól, de ez nem
okozott örömet. Teljesen nyomorultnak éreztem magam, ahogy ott ültem a kerületi
ügyészség folyosóján, arra várva, hogy Lepényhal megérkezzen.
A padom mögötti ablakokon át láttam a naplementében ragyogó esti eget. Sirályok repültek el előttem, olyan vonalban, ami egy női test ívét idézte
2 Japán közmondásokat tartalmazó könyv.↩
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése