Odáig aljasodtunk, hogy bár
megvetettük egymást, mégis szüntelenül együtt voltunk. Ha a világ ezt nevezi
barátságnak, akkor a kapcsolat Horiki és köztem kétségtelenül az volt.
A magam részéről én a kyobashi-i bár
asszonyának lovagaisságán csüngtem. (Különös szóhasználat egy nő lovagiasságáról
beszélni, de tapasztalatom szerint a városi nők bőségesebben voltak ellátva
azzal, ami lovagiasságnak nevezhető, mint a férfiak. A legtöbb férfi
megszállottan csak a látszattal foglalkozott, ráadásul önző volt.) A bár
asszonya segített, hogy feleségül vehessem Yoshikot, és bérelhessünk egy
földszinti lakást a Sumida folyóhoz közel, amelyben megleltük az otthont.
Felhagytam az ivással, és minden energiámat a képregény rajzolásnak szenteltem.
Vacsora után moziba jártunk, visszafelé tejbárokba1
tértünk be, vagy vettünk néhány cserepes virágot. De a legnagyobb örömet az
okozta, hogy hallgathattam a szavait, vagy nézhettem a mozdulatait a kis
menyasszonyomnak, aki teljes szívével bízott bennem. Aztán, amikor már
halványan dédelgetni kezdtem a mellemben azt az édes gondolatot, hogy ezen
napok valamelyikén talán esélyt kapok, hogy normális emberi lénnyé váljak és
megmeneküljek a szörnyű halál elől, Horiki ismét megjelent.
– Hogy van a nagy szerető? – így
üdvözölt. – Na, most mi van? Csak nem óvatosságot látok az arcodon – pont a
tiéden? A koenji-i hölgy hírnökeként jöttem ma el. – Lehalkította a hangját, és
a konyhában teát főző Yoshiko felé bökött az állával, mintha azt kérdezte
volna, rendben van-e, ha folytatja.
– Nem számít. Bármit mondhatsz előtte
– válaszoltam közömbösen.
Ami azt illeti, Yoshiko mesterien
tudott megbízni az emberekben. Halvány sejtelme sem volt a kapcsolatomról a
kyobashi-i bár asszonyával, és ugyanilyen gyanútlan volt a Tsunekóval való
viszonyomról is, még azután is, hogy mindent elmondtam neki a kamakurai
incidensről. Ez pedig nem azért volt, mert olyan kiváló hazudozó lettem volna –
néha elég nyersen beszéltem, de úgy tűnt, Yoshiko mindent, amit mondtam,
viccnek tekintett.
– Úgy látom, ugyanolyan önhitt vagy,
mint voltál. Egyébként semmi fontos. Arra kért, mondjam meg, hogy néha
meglátogathatnád.
Épp, mikor már kezdtem megfeledkezni
róla, a rossz ómenek madara csattogó csőrrel megindult felém, és felhasította
az emlékezés sebeit. Egyszerre kibontakozott a szemem előtt a múlt felett
érzett szégyenem és a bűneim emléke, és olyan rémület fogott el, hogy
sikoltozni akartam, egy pillanatig sem tudtam tovább egyhelyben ülni.
– Mit szólnál egy italhoz? –
kérdeztem.
– Felőlem jöhet – mondta Horiki.
Horiki és én. Bár külsőre épp olyan
emberi lénynek tűnt, mint a többi, néha úgy éreztem, pont olyan, mint én.
Persze csak azután, hogy körbejártuk a bárokat, és hol itt, hol ott ittuk az
olcsó alkoholt. Mikor mi ketten szemtől szemben találkoztunk, olyan volt,
mintha azonnal hasonló alakú és bundájú kutyákká alakultunk volna, akik a hóval
borított utcákon ügettek végig.
Így történt, hogy valamiképp
felmelegítettük régi barátságunk parazsát. Együtt mentünk a kyobashi-i bárba és
végül, mint két ázott kutya, meglátogattuk Shizuko koenji-i lakását, ahol néha
ott éjszakáztam.
Sosem felejtem el. Ragadós, fülledt
nyári éjszaka volt. Horiki szürkületkor érkezett a lakásomra egy rongyos, nyári
kimonóban. Azt mondta, vészhelyzet történt, és kénytelen volt zálogba adni a
nyári öltönyét. Arra kért, adjak neki kölcsön, mert nagyon szerette volna
kiváltani az öltönyt, mielőtt idős édesanyja rájön. Ez a dolog látszólag
őszintén foglalkoztatta. Ahogy a balszerencse lenni szokott, nem volt nálam
pénz. Szokás szerint elküldtem Yoshikot néhány ruhájával a zálogházba. Abból a
pénzből, amit kapott, kölcsönadtam Horikinek, amire szüksége volt, de még így
is maradt egy kevés, és megkértem Yoshikot, hogy vegyen egy kis shōchūt7.
Felmentünk az apartmanház tetejére, ahol borongós kis mulatsággal ünnepeltük a
hűvös estét. A folyó felől időnként gyenge fuvallatok hozták a csatornaszagot.
Kitalálós játékba kezdtünk tragikus
és komikus főnevekkel. Ez a játék, amit én magam találtam ki, azon alapult,
hogyha a főnévek lehetnek hím-, nő- és semlegesneműek, akkor ugyanúgy különbséget
lehet tenni tragikus és komikus főnév között is. E szabály értelmében a gőzhajó
és a gőzgép tragikus, a villamos és a busz pedig komikus főnevek voltak. Azok,
akik nem értették, hogy ez miért van így, alkalmatlanok voltak arra, hogy a
művészetről diskuráljanak, és egy drámaíró ha másért nem, hát már azért
kudarcot vallott, ha tragikus főneveket használt a komédiájában. Ugyanez igaz
volt a komikus főnevekre a tragédiákban.
Én kezdtem a kérdezést.
– Készen állsz? Mi a dohány?
– Tragikus – válaszolta Horiki
azonnal.
– Na és a gyógyszer?
– Por vagy pirula?
– Injekció.
– Tragikus.
– Érdekes. Ne felejtsd el, hogy
vannak hormoninjekciók is!
– Nem, akkor is tragikus, nem is
kérdés. Először is ott a tű – mi lehet tragikusabb egy tűnél?
– Nyertél. De tudod, a gyógyszerek
és az orvosok is meglepően komikusak. Mi van a halállal?
– Komikus. És ugyanígy a keresztény
lelkészek és a buddhista papok is.
– Bravó! Akkor az életnek
tragikusnak kell lennie, igaz?
– Nem, az is komikus.
– Ebben az esetben minden más is komikus.
Itt van még egy. Mi van a karikaturistával? Erre nem mondhatod, hogy komikus
főnév, igaz?
– Tragikus. Rendkívül tragikus
főnév.
– Ezt meg hogy érted? A “rendkívül
tragikus” jelző rád illene.
Minden játék, ami ilyen rettenetes
viccekhez vezet, megvetendő, de mi ezt szellemes újításnak tekintettük, és
meglehetősen büszkék voltunk rá, hogy a világ egyetlen játékszalonja sem látott
még ilyet.
Kitaláltam egy másik játékot is, egy
meglehetősen hasonlót, az antonímiai kitalálóst. A fekete ellentéte a fehér. De
a fehér ellentéte a vörös. A vörös ellentéte a fekete.
Most azt kérdeztem:
– Mi a virág ellentéte?
Horiki a homlokát ráncolva
gondolkodott.
– Lássuk csak. Volt egy étterem,
amit úgy hívtak, a Hold Virága. Úgyhogy a hold lehet az.
– Az nem antonímia, inkább
szinonima. A csillag és a jelvény2
is szinonimák, nem? Nem antonímiák.
– Már értem. Akkor méh.
– Méh?
– Nem méhek vannak a bazsarózsákon?
Vagy azok hangyák?
– Nem, ez egy festmény témája. Ne
hadoválj!
– Jól van! Csoportosuló felhők, amik
eltakarják a virágokat…
– Akarod mondani, a Holdat.
– Igazad van. Szél, ami elpusztítja
a szirmokat. A szél az. A virág ellentéte a szél.
– Ez elég szegényes. Úgy hangzik,
mint valami naniwabushi3
ballada. Ez sokat elmond rólad.
– Nos, akkor mit szolnál egy
furcsábbhoz, mondjuk a mandolinhoz?
– Még mindig nem jó. A virág
ellentéte… Valami olyat kellene megnevezned, ami a legkevésbé hasonlít a
virágra.
– Azon vagyok. Várj! Mit szólsz
ehhez – egy nő!
– És akkor mi a nő szinonimája?
– Zsigerek.
– Nem vagy valami költői. Akkor a
zsigereknek mi az ellentéte?
– Tej.
– Ez elég jó. Még egyet ebben a
szellemben. Mi a szégyen ellentéte?
– Szégyentelen – egy népszerű
karikaturista, akit Ikita Joshinak4
hívnak.
– Mi van Masao Horikivel?
Fokozatosan ment el a kedvünk a
nevetéstől mire idáig jutottunk, és kezdtük érezni azt a sajátos nyomást,
mintha a fejünket üvegcserepekkel töltötték volna meg, ami a shōchū-mámor
ismertetőjegye.
– Ne legyél pimasz. Én veled
ellentétben például sosem voltam úgy megkötözve, mint egy közönséges bűnöző.
Elhűltem. Horiki a szívében nem bánt
velem teljesértékű emberként. Csak úgy tudott rám tekinteni, mint egy leendő
öngyilkos élő tetemére, egy becstelen emberre, egy ostoba szellemre. A
barátságának nem volt más célja, minthogy olyan módon használjon ki engem, ami
a legjobban szolgálta a saját örömeit. Ez a gondolat természetesen nem tett
valami boldoggá, de egy pillanattal később rájöttem, hogy várható volt, hogy
Horiki így tekint majd rám; már gyerekkorom óta alkalmatlan voltam embernek, és
(már amennyire én tudom) a megvetést még Horikitől is teljesen megérdemeltem.
Nyugalmat színlelve azt mondtam:
– Bűn. Mi a bűn ellentéte? Ez nehéz.
– Természetesen a törvény – felelte
Horiki határozottan.
Újra az arcába néztem. A közeli
épület villogó vörös neon feliratának fényében Horiki arca egy kérlelhetetlen
ügyész komor méltóságát tükrözte. A velejéig megrázva éreztem magam.
– A bűn más kategóriába tartozik.
Méghogy a törvény a bűn ellentéte!
De lehet, hogy ennek az egyszerű koncepciónak köszönhetően élhetett tovább
mindenki önelégülten a “társadalomban”. Azt hiszik, a bűn ott üti fel a fejét,
ahol nincsenek rendőrök.
– Nos, ebben az esetben mi lenne az?
Isten? Ez rád vallana – van benned valami, amitől egy keresztény papra hajazol.
Én sértőnek találom.
– Ne kezeljük ilyen könnyen a
problémát! Gondolkozzunk ezen még egy kicsit! Nem érdekes ez a téma? Úgy érzem,
te mindent el tudnál mondani egy emberről csak a válaszai alapján.
– Ezt nem gondolhatod komolyan. A
bűn ellentéte az erény. Egy erényes polgár. Egyszóval, valaki olyan, mint én.
– Tegyük félre a viccet. Az erény az
erkölcstelenség ellentéte, nem a bűné.
– Miben különbözik a kettő?
– Szerintem különbözik. Az erény és
az erkölcstelenség fogalmát az emberi lények találták ki, szavak az emberi
lények önkényesen kitalált erkölcsére.
– Milyen kellemetlen. Nos, akkor
ebben az esetben Isten. Isten, Isten. Akkor nem tévedhetsz, ha mindent Istenre
bízol… Éhes vagyok.
– Yoshiko épp babot főz odalent.
– Köszönöm. Szeretem a babot. –
Kezét a feje alá téve elfeküdt a földön.
– Úgy tűnik, téged nem nagyon
érdekel a bűn – mondtam.
– Így van. Veled ellentétben, én nem
vagyok olyan bűnöző. Lehet, hogy kényeztetem magam egy kis tékozlással, de nem
hajszolom öngyilkosságba a nőket, és a pénzüket sem veszem el.
Megszólalt az ellenállás gyenge, de
kétségbeesett hangja valahol a szívemben. Azt mondta, én nem okoztam senki
halálát, hogy nem vettem el pénzt senkitől – de ismét átvette a hatalmat az a
belém ivódott meggyőződés, hogy én vagyok a gonosz.
Képtelen vagyok szemtől szemben
ellentmondani valakinek. Minden erőmmel azon voltam, hogy uralkodni tudjak az
érzelmeimen, amik percről percre egyre veszélyesebben növekedtek bennem a
shōchū nyomasztó hatására. Végül, szinte már magamnak azt motyogtam:
– Nem csak az számít
bűncselekménynek, amit börtönbüntetéssel sújtanak. Ha tudnánk, mi a bűn
ellentéte, akkor szerintem ismernénk a valódi természetét is. Isten… Megváltás…
Szeretet… Fény… De Isten ellentéte a Sátán, a megváltásé a kárhozat, a
szereteté a gyűlölet, a fényé a sötétség, a jóé a rossz. Bűn és könyörgés? Bűn
és bűnbánat? Bűn és gyónás? Bűn és… nem, ezek mind csak szinonimák. Mi a bűn
ellentéte?
– Nos, ha visszafelé betűzöd a
“bűn”-t, akkor… Nem, ennek nincs értelme. A bűn ellentéte a méz5.
Olyan édes. Annyira éhes vagyok. Hozz nekem valamit enni!
– Miért nem hozol magadnak? – A
hangom remegett a dühtől, amit korábban szinte sosem hagytam lelepleződni.
– Jól van. Lemegyek, aztán Yoshiko
és én együtt elkövetünk egy bűnt. A személyes demonstráció jobb az üres
vitáknál. A bűn ellentéte a méz. Nem – a bab! – Olyan részeg volt, hogy alig
tudta kimondani a szavakat.
– Tégy, amit akarsz. Csak tűnj innen
a pokolba!
Összefüggéstelenül motyogva állt
fel.
– Bűn és egy üres gyomor. Üres
gyomor és bab. Nem. Ezek szinonimák.
Bűn és bűnhődés. Dosztojevszkij.
Ezek a szavak villantak át döbbenten az agyamon. Dosztojevszkij a “bűn” és
“bűnhődés” szavakat nem szinonimaként, hanem antonímiaként helyezte el egymás
mellett. Bűn és bűnhődés – teljesen összeférhetetlen eszmék,
összeegyeztethetetlenek, mint az olaj és a víz. Úgy éreztem, végre kezdem
megérteni, mi hevert a salakkal borított, zavaros tavacska mélyén, avagy
Dosztojevszkij tudatának zűrzavara mélyén – de nem, mégsem értettem. Ilyen
gondolatok cikáztak a fejemben vágtató lovakként, mikor egy hangot hallottam.
– Ezek ám a kivételes babok! Gyere
és nézd meg!
Horiki hangja és színe megváltozott.
Alig egy perccel ezelőtt támolygott le a lépcsőn, de mielőtt észrevehettem
volna, újra ott állt.
– Mi az?
Különös izgalom futott végig rajtam.
Lementünk a tetőről a második emeletre, és félúton jártunk a lépcsőn a szobám
felé, amikor Horiki megállított, és azt suttogta:
– Nézd! – mutatta.
Egy kis ablak nyílt a szobám felett,
amin keresztül be lehetett látni. A lámpa égett és két állatot világított meg.
A látásom elhomályosult, de hevesen
lélegezve morogni kezdtem magamban:
– Ez csak egy újabb oldala az emberi
lények viselkedésének. Nincs min meglepődni.
Megkövülten álltam a lépcsőn,
eszembe sem jutott, hogy segítsek Yoshikón.
Horiki hangosan megköszörülte a
torkát. Visszamenekültem a tetőre, úgy futottam, mint akit kergettek, aztán
összeestem. Az érzések, amik megrohantak, ahogy felnéztem a nyár éjszakai,
esőtől sötétlő egére, nem düh vagy gyűlölet, de még csak nem is szomorúság
volt. Hanem elsöprő félelem, de nem az a temetőben lévő szellemektől való
félelem, hanem inkább egy vad, ősi rettegés, amit nem lehet négy-öt szóban
elmagyarázni, olyasmi, mint egy Sintó szentélyben találkozni egy fehér ruhás
istennel. Attól az éjszakától a hajam idő előtt megőszült. Elvesztettem minden
önbizalmam, mélységes gyanakvással viseltettem az emberek iránti és végleg
feladtam minden reményt, minden örömet, minden rokonszenvet e világ dolgai
iránt. Ez volt életem döntő eseménye. Két szemöldököm között felhasadt a
homlokom, a seb lüktetett a fájdalomtól, valahányszor emberi lénnyel
érintkeztem.
– Együtt érzek, de remélem, ez
megtanította a leckét. Nem jövök többet ide. Ez a hely egy igazi pokol… De
remélem, megbocsájtasz Yoshikónak. Végtére is, te magad sem vagy épp egy
főnyeremény. Most megyek. – Horiki nem volt olyan ostoba, hogy sokáig időzzön
ebben a kínos helyzetben.
Visszamentem a tetőre, és töltöttem magamnak
egy pohár shōchūt. Sírtam keserűen, sírtam hangosan, sírni tudtam volna a
végtelenségig. Valamikor megjelent Yoshiko, szerencsétlenül álldogált a hátam
mögött egy tálnyi babbal a kezében.
– Azt mondta, nem tenne velem
semmit…
– Semmi baj. Ne mondj semmit. Nem
tudtad, hogy nem bízhatsz meg az emberekben. Ülj le. Együk meg a babot.
Leültünk egymás mellé, és megettük a
babot. Bűn lenne vajon a bizalom? A férfi egy írástudatlan boltos volt, egy
harminc év körüli, mélynövésű vakarcs, aki néha megkért, hogy rajzoljak neki
valamit, aztán nagy hűhót csapott azért a csekély összegért, amit fizetett
értük.
A boltos, nem meglepő módon nem jött
többet. Iránta kevesebb gyűlöletet tápláltam, mint Horiki iránt. Miért nem
köszörülte meg a torkát, mikor felfedezte őket, miért jött inkább vissza a
tetőre, hogy értesítsen engem? Azokon az éjszakákon, amikor nem tudtam aludni
addig gyűlt bennem a gyűlölet és a megvetés iránta, míg fel nem nyögtem a súlya
alatt.
Nem bocsájtottam meg, de nem
zárkóztam el attól, hogy megtegyem. Yoshiko ostobán megbízott az emberekben.
Nem tudta, hogyan gyanakodjon. Ettől pedig csak még tragikusabbnak tűnt, ami
történt.
Uram, téged kérdezlek. Bűn-e a
bizalom?
Nem Yoshiko beszennyezése, hanem az
emberekbe vetett hitének beszennyezése okozott olyan tartós bánatot, hogy
szinte elviselhetetlenné vált az életem. Egy hozzám hasonlóan szemérmes valaki
számára, akinek megrepedt és megtört a hite az emberekben, és örökké csak az
arckifejezésüket próbálja értelmezni, Yoshiko makulátlan bizalma hamvasnak és
tisztának tűnt, mint egy vízesés a zöld levelek között. Egy éjszaka elég volt,
hogy sárgává és sárossá mocskolja ennek a tiszta zuhatagnak a vizét. Attól az
éjszakától kezdve Yoshikot minden mosolyom és homlokráncolásom megrémítette.
Megijedt, ha a nevén szólítottam, és
nem tudta, melyik irányba forduljon, hová nézzen. Feszült és ijedt maradt,
bárhogy is próbáltam bohóckodva megnevettetni. Nem sokára pedig szertelen
tisztelettel kezdett el beszélni velem.
Vajon a makulátlan bizalom a bűn
forrása?
Elhatároztam, hogy felkutatok olyan
regényeket, amikben házas nőket becstelenítettek meg. De nem találtam egyetlen
olyan esetet sem, amiben olyan tragikusan bántalmazták volna őket, ahogyan
Yoshikót. Ami Yoshikóval történt, abból képtelenség lett volna regényt írni.
Talán sokkal jobban éreztem volna magam, ha az a vakarcs boltos és Yoshiko
között létezett volna valami szerelem féle, de annyi volt az egész, hogy egy
nyári éjszakán Yoshiko megbízott valakiben… És ennek az incidensenek köszönhetően
a homlokom felhasadt, a hangom berekedt, a hajam idő előtt megőszült, Yoshikot
pedig élete végéig szorongásra ítélte. A legtöbb regényben, amit olvastam, azon
volt a hangsúly, hogy a férj megbocsájtotta-e a felesége “cselekedetét” vagy
sem. Nekem azonban úgy tűnt, hogy bármelyik férj, akinek egyáltalán kijutott
abból, hogy eldöntse, megbocsájt-e vagy sem, az egy szerencsés ember. Ha úgy
gondolja, hogy nem tud megbocsájtani a feleségének, akkor ahelyett, hogy ekkora
felhajtást csap, a lehető leggyorsabban el kellene válnia, és új feleséget
keresnie. Ha pedig nem képes erre, akkor meg kell bocsátania és türelmesnek
kell lennie. Bármit is diktálnak a férj érzései, mindkét esetben megoldható az
ügy. Más szóval, bár egy ilyen eset nagy megrázkódtatás a férjnek, attól még
csupán megrázkódtatás, és nem hullámok végtelen kiáltása, ami újra és újra
lecsap rá. Nekem ez olyan problémának tűnt, amit bármely tekintéllyel
rendelkező férj haragja elháríthat. De a mi esetünkben a férj nem volt
tekintélyes, és ha belegondoltam, az egész az én hibám volt. Messze nem
dühödtem fel, egyetlen panasz sem hagyta el a számat; a feleségemet a ritka
erénye miatt erőszakolták meg, egy olyan erény miatt, amit én régóta nagyra
becsültem, egy olyan szánalmas erény miatt, amit makulátlan bizalomnak
neveznek.
Bűn-e a makulátlan bizalom?
Most, hogy kétségeim támadtak az
egyetlen erénnyel kapcsolatban, amelytől hosszú ideig függtem, a körülöttem
lévő dolgoknak már nem volt értelme. Az egyetlen mentsváram az ital volt. Az
arcom jelentősen eltorzult, a fogaim kihullottak a parttalan ivászattól, amibe
vetettem magam. A rajzaim a pornográfia határát súrolták. Nem, kimondom
egyenesen: ekkortájt pornográf képeket másoltam, amiket titokban árusítottam.
Pénzt akartam shōchūra. Amikor pedig ránéztem Yoshikóra, és ő remegve
elfordította a tekintetét, a kétség új kétséget szült: ugye nem fordulhat elő,
hogy egy ilyen védtelen nő többször is engedett a boltosnak? Együtt lehetett
Horikivel is? Vagy valakivel, akit nem is ismerek? Gyötört a folytonos kétség
és a félelem, de nem volt bátorságom, megkérdezni őt; alámerültem hát a
shōchūban.
Néha mikor részeg voltam,
bátortalanul megkockáztattam feltenni pár alattomos, félrevezető kérdést. A
szívemben az öröm és a bánat ostobán váltakozott attól függően, mit válaszolt,
de a felszínen sosem hagytam abba a szertelen bohóckodást. Mielőtt mély álomba
merültem volna utálatos, pokoli simogatásra ítéltem Yoshikót.
Ennek az évnek a végén egy este
későn, vak részegen mentem haza. Meg akartam inni egy pohár cukros vizet.
Yoshiko aludt, így a konyhába mentem, hogy megkeressem a cukortartót. Levettem
a fedőt és belenéztem. Cukor nem volt benne, csak egy vékony, fekete
kartondoboz. Szórakozottan kivettem, és elolvastam a címkét. Elhűltem: valaki
lekaparta az írás nagy részét, de a nyugati betűkkel írt szó egy része
érintetlen maradt. A DIAL6
szó olvasható volt.
DIAL. Abban az időben teljes
mértékben a shōchūra támaszkodtam, sosem szedtem altatót. Az álmatlanság
azonban krónikus panasz volt nálam, és ismertem a legtöbb altatót. Ennek a
doboznak a tartalma kétségtelenül több mint elegendő volt a halálhoz. A doboz
pecsétje sértetlen volt. Valamikor a múltban rejthettem ide, mikor úgy éreztem,
még szükségem lehet rá, de előbb lekapartam a feliratot. Szegény Yoshiko nem
tudta elolvasni a nyugati betűket, és biztos azt hittem, elég lesz, ha a
körmömmel lekaparom a japán felirat egy részét. (Nem követtél el bűnt,
gondoltam.)
Nagyon halkan töltöttem egy pohár
vizet, ügyelve, hogy a legkisebb zajt se csapjam, és feltörtem a doboz pecsétjét.
A teljes tartalmát a számba öntöttem. Egyetlen korttyal, nyugodtan kiürítettem
a poharat. Lekapcsoltam a villanyt, és lefeküdtem.
Három napon és három éjszakán át úgy
feküdtem, mint egy halott. Az orvos balesetnek tekintette, és kedvesen
elhalasztotta a rendőrségi bejelentést. Azt mondták, az első szavak, amiket
morogtam, mikor kezdtem magamhoz térni az volt, hogy “Hazamegyek.” Még magamnak
sem egészen világos, mit értettem “haza” alatt, mindenesetre ezeket a szavakat
mondtam, és azt mondták, közben zokogtam.
A köd fokozatosan tisztult, és mikor
magamhoz tértem, Lepényhal ült a párnám szélén, az arcán a legkellemetlenebb
arckifejezéssel.
– Legutóbb is az év végén történt,
igaz? Mindig az év végét válassza, amikor mindenki őrülten elfoglalt. A halálba
kerget, ha továbbra is ilyeneket csinál.
A kyobashi-i bár asszonya volt
Lepényhal beszédének befogadója.
– Asszonyom – szólítottam.
– Mi az? Magadhoz tértél? – Mosolygó
arca épp az enyém felett volt.
Sírva fakadtam.
– Vigyen el Yoshiko közeléből. – A
szavak még engem is megleptek.
Az asszony felállt, és alig
hallhatóan sóhajtott.
Aztán a nyelvem megcsúszott,
meggondolatlanul, röhejesen és olyan ostobán, amit nem lehet leírni. Azt
mondtam:
– Olyan helyre akarok menni, ahol
nincsenek nők.
Lepényhal reagált először egy hangos
kacajjal, az asszony kuncogott, én pedig a könnyeim közepette elvörösödtem, és
akaratom ellenére elmosolyodtam.
– Ez egy nagyszerű ötlet – mondta
Lepényhal folytatva az esztelen nevetést. – Valóban olyan helyre kell menned,
ahol nincsenek nők. Minden rosszul sül el, ha nő van a közeledben. Igen, egy
hely, ahol nincsenek nők jó javaslat.
Egy hely, ahol nincsenek nők. És a
legrosszabb az volt, hogy az esztelen őrjöngésem később a legrettenetesebb
formában valósult meg.
Yoshikónak látszólag az a gondolata
támadt, hogy azért nyeltem le a tablettákat, hogy jóvátegyem a bűnét, és emiatt
még óvatosabban viselkedett előttem. Sosem mosolygott, és úgy festett, mint
akit semmivel sem lehet rávenni, hogy kinyissa a száját. A lakás olyan
nyomasztó volt, hogy végül ismét vedelni kezdtem az olcsó alkoholt. A Dial
incidens után azonban észrevehetően lefogytam. Nehéznek éreztem a karomat és a
lábamat, és gyakran lusta voltam a rajzoláshoz. Lepényhal hagyott némi pénzt,
mikor látogatóba jött. (– Ez egy kis ajándék tőlem – mondta, és pontosan úgy
adta oda, mintha a saját pénze lett volna, habár kiderült, hogy szokás szerint
a testvéreimtől származott. Ellentétben azzal, amikor megszöktem Lepényhal
házából, ezúttal volt egy halvány sejtésem arról, miért játssza meg ezt a
fontoskodást; én is okos voltam, úgy tettem, mintha semmiről se tudnék, és
alázatosan köszönetet mondtam Lepényhalnak a pénzért. Mindazonáltal furcsa
érzés volt, mintha egyszerre tudtam és nem tudtam volna, hogy az olyan emberek,
mint Lepényhal, miért folyamodnak ilyen bonyolult trükkökhöz.) Habozás nélkül
arra költöttem a pénzt, hogy egyedül elutazzak Izu forróvizes forrásaihoz. Én
azonban nem az a fajta ember vagyok, aki fesztelenül körbejárja a meleg
forrásokat, és Yoshikóra gondolva olyan végtelenül elkeseredtem, hogy teljesen
leromboltam azt a békés lelkiállapotot, amiben a fogadó ablakán keresztül a
hegyvidéki tájat fürkésztem. Nem öltöztem át kényelmes ruhába. Még a forrásból
sem ittam. Ehelyett a koszos bárokhoz rohantam, amik úgy néztek ki, mint valami
szuveníres bódé, és addig ittam a shōchūt, amíg már szinte úsztam benne. Az út
után még betegebben tértem vissza Tokióba.
Azon az éjszakán, amikor
visszatértem Tokióba, sűrűn esett a hó. Részegen bolyongtam Ginza sikátorai
között, magamban dúdolva, olyan halkan, akár a suttogás: “Hány mérföldre van
innét az otthonom… Hány mérföldre van innét az otthonom?” Séta közben a cipőm
hegyével a havat rúgdostam. Aztán hirtelen hánytam. Ez volt az első alkalom,
hogy vért öklendeztem. A felkelő napot formázta a hóban. Ott guggoltam még egy
darabig. Utána két kézzel belemarkoltam a hóba ott, ahol még tiszta volt, és
megmostam az arcom. Sírtam.
“Hová vezet ez a kis ösvény?
Hová vezet ez a kis ösvény?”
Mint valami hallucináció, a távolból
egy kislány éneklő hangját hallottam. Boldogtalanság. Mindenféle boldogtalan
ember létezik ezen a világon. Nem hiszem, hogy túlzás azt állítani, hogy csak
boldogtalan emberekből áll ez a világ. De ezek az emberek a társadalom
segítségével tisztességesen és egyenesen tudják felvenni a harcot a
boldogtalansággal, és a maga részéről a társadalom könnyedén megérti és
rokonszenvez ezekkel a küzdelmekkel. Az én boldogtalanságom teljes mértékben a
saját bűneimből fakadt, esélyem sem volt bárkivel is felvenni a harcot. Ha
valaha is hangot adtam volna bármiféle tiltakozásnak, akár csak egy elmotyogott
szónak, az egész társadalom – és nem csak Lepényhal – kétségtelenül elképedt
ordításokba kezdett volna: – Micsoda merészség így beszélni! Én lennék az, amit
ők egoistának neveznek? Vagy épp ellenkezője, egy gyenge lelkű ember vagyok? Én
magam sem tudom, de mivel mindkét esetben bűnös vagyok, szüntelenül,
elkerülhetetlenül belesüllyedek a boldogtalanságba, és nincs konkrét tervem
arra, hogy ezt elkerüljem.
Azzal a gondolattal keltem fel a
hóból, hogy megfelelő gyógyszerre van szükségem. Bementem a közeli patikába.
Összenéztünk a tulajdonosnővel, mikor beléptem, és abban a pillanatban
felegyenesedett, kitágult a szeme és felemelte a fejét, mintha vaku villant
volna a szemébe. A nő mereven állt. De tágra nyílt szemében nyoma sem volt
aggodalomnak vagy ellenszenvnek; a pillantása inkább vágyakozásról árulkodott,
szinte mintha üdvösséget keresett volna. Ő is boldogtalan lehet. A boldogtalan
emberek megérzik mások boldogtalanságát – gondoltam. Egészen addig fel sem
tűnt, hogy nehezen áll a lábán, mankókra támaszkodik. Elnyomtam a vágyat, hogy
odaszaladjak mellé, de a szemem nem tudtam levenni az arcáról. Könnyeket
éreztem a szememben, aztán láttam, hogy könnyek csordulnak ki az ő nagy
szemeiből is.
Ennyi történt. Szó nélkül
kifordultam a patikából, és támolyogva visszamentem a lakásomba. Megkértem
Yoshikót, hogy készítsen sóoldatot. Megittam. Magyarázat nélkül lefeküdtem. A
következő napot az ágyban töltöttem, kifogásként azt hazudtam, hogy egy
megfázás közeledtét érzem. Éjszaka kikeltem az ágyból, mert aggódtam a vér
miatt, amit titokban felköhögtem. Újra elmentem a patikába. Ezúttal egy
mosollyal vallottam meg a nőnek, milyen állapotban voltam. Szerény hangon a
tanácsát kértem.
– Abba kell hagynia az ivást.
Mintha csak rokonok lettünk volna.
– Talán alkoholista vagyok, mert
most is inni akarok.
– Nem kellene. A férjem is alkoholba
fojtotta magát, pedig tuberkolózisa volt. Azt mondta, az alkohol végez a
gümőkkel. Saját maga rövidítette meg az életét.
– Olyan elkeseredett vagyok, hogy
már nem bírom tovább. Félek. Semmirekellő vagyok.
– Adok gyógyszer. De kérem, legalább
az ivást hagyja abba.
Özvegy volt, egyetlen fiúgyermekkel.
A fiú orvosi egyetemen tanult valahol Chibában, de most ugyanaz miatt a
betegség miatt hiányzott az iskolából, ami megölte az apját. Az apósa bénultan
feküdt a házban. Ő maga gyermekbénulás miatt öt éves kora óta nem tudta
mozgatni a testének egyik felét. Mankóin ide-oda bicegett a boltban, különféle
gyógyszereket válogatott a polcokról, és elmagyarázta, mire valók.
Ez vérképzést serkent.
Ez egy vitaminos injekció. Itt van
az injekciós tű.
Ezek kálcium tabletták. Ez diasztáz,
gyomorrontás ellen való.
A hangja tele volt gyengédséggel,
miközben egyesével elmagyarázta, mire való az a fél tucat gyógyszer. Ennek a
boldogtalan nőnek a kedvessége azonban túl erősnek bizonyult. Végül azt mondta:
– Ezt a gyógyszert akkor használja,
amikor kibírhatatlanul szüksége van egy italra.
Gyorsan becsomagolta a kis dobozt.
Morfium volt.
Azt mondta, semmivel sem
ártalmasabb, mint az alkohol, és én hittem neki. Már csak azért is, mert épp
akkor tapasztaltam meg, milyen hitvány dolog a részegeskedés, és nagyon boldog
voltam, hogy elmenekülhettem az alkoholnak nevezett ördög hosszú rabságából.
Habozás nélkül befecskendeztem a morfiumot a karomba. A bizonytalanságom, az
ingerültségem és a gyámoltalanságom teljesen eltűnt; kifejezetten optimista és
bőbeszédű lettem. Az injekciótól elfelejtettem, milyen gyenge volt a testem, és
serényen belevetettem magam a képregényeimbe. Néha még rajzolás közben is
elnevettem magam.
Eredetileg naponta egy lövetet
akartam, de kettő, majd három lett belőle; mikor ez a szám elérte a négyet, az
adagjaim nélkül már nem tudtam dolgozni. A patika tulajdonosa figyelmeztetett,
milyen rettenetes lenne, ha függővé válnék, de nekem úgy tűnt, hogy addigra már
eléggé az lettem. (Nagyon fogékony vagyok mások javaslataira. Ha az emberek azt
mondják nekem, “Ezt a pénzt nem kellene elköltened, de tudom, hogy úgyis elfogod…”,
akkor az a furcsa gondolatom támad, hogy az elvárások ellen mennék, és valamit
rosszul csinálnék, ha nem költeném el. Így változatlanul elköltöm az összes
pénzt azonnal.) A nyugtalanság, amit a függővé válás miatt éreztem, valójában
arra késztetett, hogy még több drogot vegyek.
– Könyörgöm! Csak még egy dobozzal!
Ígérem, hónap végén kifizetem!
– Felőlem bármikor fizetheti a
számlát. A probléma a rendőrség, ők nagyon szigorúak ezekben az ügyekben.
Engem mindig valami tisztátalan,
gyanús számkivetettség aurája vett körbe.
– Könyörgöm! Mondjon nekik valamit,
vagy vezesse félre őket! Adok érte egy csókot!
Elpirult.
Tovább ütöttem a vasat.
– A gyógyszer nélkül nem tudok
dolgozni. Ez egyfajta energiaforrás számomra.
– Mit szólna egy hormoninjekcióhoz?
– Ne vicceljen. Vagy az alkohol,
vagy ez a gyógyszer, vagy az egyik, vagy a másik. Ha nem kapom meg, nem tudok
dolgozni.
– Nem kellene innia.
– Így van! Egy csepp alkoholhoz sem
nyúltam, mióta elkezdtem ezt a gyógyszert. Magának hála jó fizikai formában vagyok.
Nem akarok örökké csak ostoba képregényeket rajzolni, tudja? Most, hogy
abbahagytam az ivást, és helyreraktam magam, tanulni fogok. Biztos vagyok
benne, hogy nagyszerű festő leszek. Bebizonyítom. Ha túljutok ezen a kritikus
ponton. Szóval kérem! Kér egy csókot?
Kitört belőle a nevetés.
– Hogy maga milyen kellemetlen!
Amennyire én tudom, már akár most is függő lehet. – A mankói kattogtak,
miközben a polchoz bicegett, hogy levegye a gyógyszert. – Nem adhatok egy egész
dobozzal. Az egészet elhasználná. Itt a fele.
– Hogy maga milyen fukar lett! Nos,
ha ez a legtöbb, amit tehet.
Magamba lőttem egy adagot, amint
hazaértem.
– Nem fáj? – kérdezte Yoshiko
félénken.
– Persze, hogy fáj. De nem számít,
mennyire fáj, muszáj. Csak ezzel tudok hatékonyan dolgozni. Látod, milyen
egészséges vagyok mostanában. Nos, munkára. Munkára, munkára – mondtam
játékosan.
Egyszer késő éjszaka kopogtattam a
patika ajtaján. Amint megpillantottam a nőt hálóingben bicegni a mankóin,
átkaroltam és megcsókoltam. Úgy tettem, mintha sírnék.
Szó nélkül adott egy dobozzal.
Mire rájöttem, hogy a drog
ugyanolyan utálatos, gusztustalan – nem, gusztustalanabb – mint a shōchū,
addigra teljesen függő lettem. Elértem a szégyentelenség csúcsát. Hogy
megszerezzem a kábítószert, ismét pornográf képregényeket kezdtem rajzolni. Még
egy nagyon csúnya viszonyom is lett a rokkant nővel a gyógyszertárból.
Meg akarok halni – gondoltam. Meg
akarok halni, jobban, mint valaha. Már nincs esélyem felépülni. Nem számít, mit
csinálok, az biztosan kudarc lesz, csak egy újabb rétege a szégyenemnek. Azt az
álmot, amiben elbicikliztünk a nyári levelekkel keretezett vízeséshez, nem az
olyanoknak szánták, mint én. Most már csak az történhet, hogy egyik aljas,
gyalázatos bűn rakódik a másikra, és a gyötrelmeim csak súlyosbodnak. Meg
akarok halni. Meg kell halnom. Az élet maga a bűn forrása.
Félőrülten járkáltam
ide-oda a lakásom és a gyógyszertár között.
Minél többet dolgoztam, annál több
morfiumot fogyasztottam, és a gyógyszertári tartozásom ijesztő mértéket öltött.
A nőnek könnyek szöktek a szemébe, valahányszor megpillantotta az arcomat. Én
is sírtam.
Pokol.
Utolsó lehetőségként, utolsó
esélyként, hogy elmeneküljek a pokol elől, úgy döntöttem, hogy írok egy hosszú
levelet az apámnak, amiben teljesen és pontosan bevallok mindent (kivéve persze
a nőkkel való kapcsolatomat). Ha kudarcot vallok, nem marad más választásom,
mint felakasztani magamat, ami egyenértékű azzal, hogy Isten létezésébe vetem a
hitem.
Az eredmény az volt, hogy minden
csak rosszabbra fordult; a válasz, amire éjjel-nappal vártam sosem érkezett
meg, a szorongás és a rettegés miatt pedig tovább növeltem az adagjaimat.
Egy nap elhatároztam, hogy tíz
lövetet adok be magamnak, és a folyóba vetem magam. De pont azon a délutánon,
amikorra az eseményt szántam, Lepényhal megjelent Horikivel a nyomában, akinek
láthatóan ördögi megérzéssel sikerült kiszimatolnia a tervemet.
Horiki leült elém, és egy sosem
látott gyengéd mosollyal az arcán azt mondta:
– Úgy hallottam, vért köhögtél.
Olyan hálás voltam, olyan boldog
amiatt a gyengéd mosoly miatt, hogy elfordítottam a fejemet, és sírtam. Az a
gyengéd mosoly teljesen összetört és elpusztított.
Betessékeltek egy autóba. Lepényhal
halk hangon (olyan nyugodtan, hogy azt már-már könyörületesnek lehetett volna
nevezni) tájékoztatott, hogy most egy időre kórházba kell mennem, és mindent az
ottaniakra kell bíznom. Mint akit megfosztottak minden akaratától, döntésétől
és minden egyebétől, tehetetlenül sírva engedelmeskedtem annak, amit ez a kettő
mondott. Mi négyen (Yoshiko is velünk jött) sokáig hánykolódtunk a kocsiban.
Alkonyat körül álltunk meg az erdőben egy nagy kórház bejárata előtt.
Az egyetlen gondolatom az volt: Ez
biztosan egy szanatórium.
Egy fiatal orvos gondosan, szinte
már kellemetlenül figyelmesen megvizsgált.
– Pihenne, és gyógyulnia kell most
egy ideig – mondta, szégyenlős mosollyal ejtve ki a szavakat.
Amikor Lepényhal, Horiki és Yoshiko
menni készültek, egyedül hagyva engem, Yoshiko adott nekem egy csomagot, amiben
váltásruha volt, majd a táskájából némán átnyújtotta az injekcióstűt és a
maradék gyógyszert. Lehetséges, hogy mindezek után is elhitte, hogy ez a
gyógyszer csak energiát ad?
– Nem – mondtam. – Már nincs rá
szükségem.
Ez egy nagyon furcsa alkalom volt.
Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy ez volt az első és egyetlen olyan
alkalom az életemben, hogy visszautasítottam valamit. A boldogtalanságom abból
fakadt, hogy nem tudtam nemet mondani. Megrémített, hogyha visszautasítok
valamit, azzal tátongó rés nyílik köztem és a másik ember szíve között, amit
soha többé nem lehet befoltozni. Most mégis teljesen természetesen utasítottam
vissza a morfiumot, amire kétségbeesetten vágytam. Vajon azért, mert
megdöbbentett Yoshiko isteni tudatlansága? Vajon abban a pillanatban szűntem
meg függőnek lenni?
A szégyenlős mosolyú fiatal doktor
azonnal bevezetett egy kórterembe. A kulcs nyikorgott a zárban a hátam mögött.
Elmegyógyintézetben voltam.
Az az eszelős őrjöngésem, miután
lenyeltem az altatókat – hogy olyan helyre akarok menni, ahol nincsenek nők –
most igazán különös módon valósult meg: a kórtermemben csak férfi őrülteket
tartottak, és az ápolók is férfiak voltak. Nem volt egyetlen nő sem.
Többé nem voltam bűnöző – őrült
voltam. De nem, határozottan nem voltam az. Soha, egyetlen pillanatra sem
voltam őrült. Tudom, azt mondják, a legtöbb őrült ugyanezt mondja. Ez annyit
jelent, hogy akit bolondok házába tesznek, az őrült, akit nem, az normális.
Uram, téged kérdezlek, bűn-e a belenyugvás?
Megkönnyeztem azt a hihetetlenül
gyönyörű mosolyt, amit Horikitől kaptam, és megfeledkezve az óvatosságról és az
ellenállásról, betettek egy autóba és idehoztak. Most pedig őrült lettem. Ha el
is engednének, a homlokomon örökre ott lenne a bélyeg: “őrült” vagy talán:
“elutasítva”.
Embernek alkalmatlan.
Mostanra megszűntem emberi lénynek
lenni.
Nyár elején érkeztem. Az ablak
vasrácsain keresztül láttam kivirágozni a tavirózsákat a kórház tavacskájában.
Három hónappal később, mikor a pillangóvirág fakasztott rügyet a kertben a
legidősebb bátyám és Lepényhal nagy meglepetésemre eljöttek, hogy kivigyenek. A
bátyám szokásosan komoly, feszült hangján tájékoztatott, hogy az apám az előző
hónap végén gyomorfekélyben meghalt.
– Nem fogunk a múltadról faggatni,
és gondoskodunk róla, hogy ne legyenek megélhetési problémáid. Semmit sem kell
tenned. Csak annyit kérünk, hogy azonnal hagyd el Tokiót. Tudom, hogy
nyilvánvalóan sok minden köt oda, de azt akarjuk, hogy a gyógyulásodat tiszta
lappal kezdhesd ebben az országban.
Hozzá tette, hogy nem kell aggódnom
a tokiói kötelezettségeim miatt. Lepényhal majd gondoskodik róluk.
Mintha a szemem előtt láttam volna
az otthonom hegyeit és folyóit. Aprót bólintottam.
Egy elutasított, pontosan.
Apám halálának híre kizsigerelt. Az
az ismerős, rémisztő jelenség, aki egy pillanatra sem hagyta el a szívemet,
halott volt. Úgy éreztem, mintha a gyötrelmeim edénye kiürült volna, és nem
lenne, mi érdekeljen. Szenvedni is képtelen voltam.
A bátyám lelkiismeretesen betartotta
az ígéretét. Vett nekem egy házat a tengerparton egy meleg vizű forrásnál,
vonattal körülbelül négy-öt órányira délre attól várostól, ahol felnőttem. Egy
szokatlanul kellemes hely volt Japánnak azon a részén. A falu határában állt,
nádfedeles ház volt, meglehetősen ősinek tűnő építmény. Öt szobája volt. A
falak hámlottak, a fa annyira férges volt, hogy talán már megjavítani sem
lehetett. A bátyám küldött egy csúnya, kopott hajú hatvanas nőt is hogy
vigyázzon rám.
Azóta eltelt vagy három év. Ez idő
alatt az az öreg szolgáló többször is furcsán bántalmazott. Néha úgy
veszekszünk, mint egy házaspár. A mellkasi betegségem néha jobb, néha rosszabb;
a súlyom is ehhez igazodik. Néha vért köhögök. Tegnap leküldtem Tetsut (az öreg
szolgálót) a faluba, hogy vegyen nekem altatót. Egy olyan dobozzal tért vissza,
ami egészen máshogy nézett ki, mint amihez hozzá voltam szokva, de nem
foglalkoztam ezzel különösebben. Lefekvés előtt bevettem tíz tablettát, de meglepetésemre
egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Azonnal gyomorgörcsöm lett. Egymás után
háromszor rohantam szörnyű hasmenéssel a mosdóba. Feltámadt a gyanúm. Alaposan
megvizsgáltam a dobozt – hashajtó volt.
Ahogy meleg vizes palackkal a
hasamon feküdtem az ágyon, és a plafont bámultam, azon töprengtem,
reklamáljak-e Tetsunak.
Azt akartam mondani, hogy:
– Ez nem calmotin, hanem henomotin8!
De elkapott a nevetés. Azt hiszem,
az “elutasítás” egy komikus főnév. Hashajtót vettem be, hogy elaludjak.
Most már nincs se boldogságom, se
boldogtalanságom.
Minden elmúlik.
Ez az egyetlen dolog, amit igaznak
hittem az emberi lények társadalmában, ahol eddig úgy éltem, mint a tüzes
pokolban.
Minden elmúlik.
Idén huszonhét éves vagyok. A hajam
sokkal őszebb. A legtöbb ember idősebbnek nézne negyvennél.
🢀 ELŐZŐ ⌂ TARTALOMJEGYZÉK KÖVETKEZŐ 🢂