🢀 ELŐZŐ ⌂ TARTALOMJEGYZÉK KÖVETKEZŐ 🢂
Takeichi egyik jóslata
beigazolódott, a másik félrement. Az a dicstelen prófécia, hogy a nők belém
fognak esni, épp úgy alakult, ahogy mondta, de a boldogabbik, hogy nagyszerű
festő válik belőlem, nem valósult meg.
Épp csak annyira lettem lenyűgöző,
mint egy ismeretlen, másodrangú illusztrátor, akit olcsó magazinok alkalmaztak.
A kamakurai incidens után kicsaptak
az egyetemről, így egy szűkös szobába költöztem Lepényhal házának második
emeletén. Tudomásomra jutott, hogy minden hónapban érkezett számomra egy
csekélynyi pénzösszeg otthonról, de soha nem közvetlenül nekem, hanem
Lepényhalnak titokban. (Nyilván a bátyáim küldték az apám tudomása nélkül.) Ez
volt minden – minden más kapcsolat megszakadt az családommal. Lepényhal
változatlanul morózus volt: még ha én mosolyogtam is, hogy a kedvében járjak, ő
sosem viszonozta. Olyan rendkívüli változás volt ez, hogy ráébresztett, milyen
megvetendőek – vagy inkább komikusak – az emberi lények, amiért olyan
egyszerűen és könnyedén képesek átalakulni, mintha csak felfordítanák a
tenyerüket.
Úgy vettem észre, Lepényhal szemmel
tartott, mintha bármikor öngyilkosságot követhettem volna el – valószínűleg azt
hitte, fennáll a veszélye, hogy a nőt követvén a tengerbe vetem magam –, és
szigorúan megtiltotta, hogy elhagyjam a házat. Mivel sem inni, sem dohányozni
nem tudtam, a napjaim pirkadattól napnyugtáig a szobámba zárva teltek, ahol
csak régi magazinokat tudtam olvasgatni. Egy félbolond életét éltem, és még az
öngyilkosság gondolatára sem volt energiám.
Lepényhal háza közel volt az Okubo
Orvosi Egyetemhez. Az egyetlen lenyűgöző elem a helyben a boltjának cégére
volt, ami vastag betűkkel azt hirdette: A Zöld Sárkány Kertje, Művészetek és
Régiségek. Maga a bolt egy hosszú, szűk üzlet volt, poros belterében semmi
egyéb, mint egyik haszontalan szeméttel teli polc a másik után. Mondanom sem
kell, hogy Lepényhal megélhetése nem e szemét eladásán múlott; azzal kereste a
kenyerét, hogy – az adófizetés elkerülésének érdekében – elszállította az egyik
ügyfél kényes tulajdonát a másiknak. Lepényhal szinte sosem tartózkodott a
boltban. Általában nagy sietve és mogorva ábrázattal távozott már reggel, a
boltot pedig egy tizenhét éves fiúra bízta. Ha épp nem akadt jobb dolga, a fiú
a szomszédos gyerekekkel fogócskázott az utcán. Úgy tűnt, a második emeleten
lakó élősködőt együgyűnek, ha nem egyenesen őrültnek tartotta. Időnként ki is
oktatott, mintha idősebb vagy bölcsebb lett volna nálam. Mivel sosem tudtam
vitatkozni, meghunyászkodva hallgattam a szavait, fáradt, de csodálattal teli
kifejezéssel az arcomon. Úgy emlékszem, régen hallottam az otthoni embereket
arról pletykálni, hogy ez a fiú Lepényhal törvénytelen fia volt, bár ők ketten
sosem szólították egymást “apának” és “fiamnak”. Biztos volt ennek, és annak,
hogy Lepényhal agglegény maradt valami oka, de veleszületetten képtelen vagyok
túlzottan érdeklődni mások iránt, így nem tudok semmit azonkívül, amit
elmondtam. A fiú szemében azonban kétségtelenül volt valami furcsa halszerűség,
ami miatt elgondolkodtam, igaz-e a pletyka. Ha ez volt a helyzet, akkor ez az
apa-fia páros igencsak bánatos életet élt. Néha késő este tésztát rendeltek a
szomszédos étkezdéből – csak ők ketten, engem nem hívtak –, és úgy ették meg
csendben, hogy egyetlen szót sem váltottak közben.
Szinte mindig a fiú főzött, és naponta
háromszor egy külön tálcán a második emeleti élősködőnek is vitt fel ételt.
Lepényhal és a fiú a lépcső alatti nyirkos kis szobában ették az ételeiket,
olyan sietősen, hogy a tányérok csörömpölését is hallottam.
Március vége felé egy este Lepényhal
meghívott, hogy vacsorázzak vele a földszinten, az alkalmat egy üveg szaké
ritka jelenléte koronázott meg – talán valami váratlan pénzügyi siker
érhette? vagy valami más furfang hajtotta? (még ha mindkét feltevés helytálló
is volt, azt hiszem, számos más ok is lehetett, nem csak az a sötét természet,
amit én sosem tudtam megérteni). Még a házigazdát is lenyűgözte, milyen
szokatlanul ízletes volt a szeletelt tonhal, és élvezetében nagyvonalúan
szakéval kínálta közömbös élősködőjét is.
– Mik a terveid? Úgy értem, a jövőre
nézve? – kérdezte.
Nem válaszoltam, helyette az
evőpálcikámmal felemeltem a tányérról néhány szárított szardíniát, és miközben
a kis halacska ezüstös szemeit vizsgáltam, feltámadt bennem a mámor halvány
pírja. Hirtelen visszavágytam azokat az időket, amikor bárról bárra jártam
inni, még Horiki is hiányozni kezdett. Olyan kétségbeesetten vágytam a
“szabadságra”, hogy elgyengültem, és könnybe lábadt a szemem.
Amióta ebbe a házba jöttem, még a
bohóckodáshoz sem volt kedvem; csak feküdtem Lepényhal és a fiú megvető
pillantásai alatt. Úgy tűnt, Lepényhal nem hajlandó szívhez szóló
beszélgetésekbe bocsátkozni, és részemről erre nem volt panasz.
Lepényhal folytatta a társalgást.
– Úgy tűnik, hogy a felfüggesztésed
nem számít büntetett előéletnek. Tehát, mint látod, helyrehozhatod az életedet,
de ez csakis tőled függ. Ha összeszeded magad és bízol bennem – úgy értem,
őszintén – akkor meg fogom tenni, amit tudok, hogy segítsek neked.
Lepényhal beszédmódja – nem csak az
övé, hanem a világon mindenkié – furcsa, megfoghatatlan bonyolultságot
hordozott, amit homályos felhanggal adott elő. Mindig is értetlenül álltam ezek
előtt az óvintézkedések előtt, és az őket körülvevő idegesítő kis manőverek
előtt, amik épp annyira voltak szigorúak, mint amennyire feleslegesek. Végül
már nem törődtem vele; elvicceltem, vagy némán és megadóan bólintottam,
elfogadva a vereséget.
A későbbiekben rájöttem, hogyha
Lepényhal egyszerűen csak közölte volna a tényeket, annak nem lettek volna
kellemetlen következményei. De a szükségtelen óvintézkedéseinek hála, vagy
inkább a világ népének felfoghatatlan hiúsága és látszatszeretete miatt nagyon
szomorú következmények értek.
Mennyivel jobban alakultak volna a
dolgok, ha Lepényhal valami olyasmit mond, hogy:
– Szeretném, ha áprilistól iskolába
járnál. A családod úgy döntött, megfelelően támogat, ha beiratkozol.
Csak később tudtam meg, hogy valóban
ez volt a helyzet. Ha elmondták volna, valószínűleg megteszem, amit Lepényhal
kért. De az óvatoskodó modorának köszönhetően csak ingerült lettem, és ez az
egész életemet megváltoztatta.
– Ha nem kedvedre való, hogy rám
bízd a problémáidat, attól félek, semmit sem tehetek érted.
– Miféle problémákat? – Fogalmam sem
volt, mire célozgat.
– Nem nyomja valami a szívedet?
– Például?
– Például! Te mit szeretnél most
csinálni?
– Ön szerint munkát kellene
találnom?
– Nem, ne engem kérdezz! Azt mondd
el, te mit szeretnél!
– Még ha vissza is akarnék menni az
iskolába…
– Igen, tudom, pénzbe kerül. De nem
a pénz a kérdés, hanem hogy te mit érzel.
Vajon miért nem tudta megemlíteni
azt az egyszerű tényt, hogy pénzt majd küldenek otthonról? Ez valószínűleg
rendezte volna az érzéseimet, de így a homályban maradtam.
– Figyelj rám. Van valami terved a
jövőre nézve? Egy ember, akin segíteni próbálnak, nem is értheti, milyen nehéz
valaki máson segíteni.
– Sajnálom.
– Aggódom érted. Most én vagyok a
felelős érted, és nem tetszik, hogy ilyen határozatlan érzéseid vannak.
Szeretném, ha megmutatnád, hogy eltökélt szándékod változtatni az életeden. Ha
megosztanád velem, mik a terveid a jövődre nézve, akkor minden tőlem telhetőt
megtennék. Arra persze nem számíthatsz, hogy szegény öreg Lepényhal tudja neked
biztosítani a korábbi luxust – ezzel kapcsolatban ne legyenek illúzióid. De ha
elhatározod, hogy újrakezded, és tudatosan megtervezed a jövődet, akkor kész
vagyok, hogy segítsek neked talpra állni, bár az ég látja lelkem, nincs sok
tartalékom. Megértesz? Mik tehát a terveid?
– Ha nem engedi, hogy a házban
maradjak, munkába állok…
– Komolyan beszélsz? Tisztában vagy vele,
hogy még a Tokioi Császári Egyetemen végzetteknek is…
– Nem, nem arra gondoltam, hogy egy
vállalatnál keresnék munkát…
– Hát mire?
– Festő szeretnék lenni. – Ezt
meggyőződéssel mondtam.
– Te-tessék?
Sosem fogom elfelejteni azt a
leírhatatlanul megtévesztő árnyékot, ami átsuhant Lepényhal arcán, miközben a
nyakát behúzva kinevetett. A megvetésre hasonlított, mégis más volt: ha a
tengerhez hasonlóan a világnak is ezer ölnyi mélysége volt, akkor ez az a fajta
furcsa árnyék volt, amely itt-ott feltűnik a tenger fenekén. Az a fajta
nevetés, ami lehetővé tette számomra, hogy megpillanthassam a felnőtt élet
mélypontját.
– Ilyesmiről nincs értelme beszélni.
Még mindig bizonytalan vagy. Gondold át. Fordítsd kérlek ezt az estét arra,
hogy komolyan végiggondolod.
Úgy rohantam fel a második emeletre,
mintha kergettek volna, de még akkor sem jutott eszembe semmi érdemleges,
amikor az ágyban feküdtem. Másnap hajnalban elszöktem Lepényhal házából.
Hátrahagytam egy ceruzával írt
üzenetet az írótömbömön.
Este mindenképp visszatérek.
Szeretném átbeszélni a jövőre vonatkozó terveimet egy barátommal, aki az alábbi
címen lakik. Kérem, ne aggódjon miattam. Őszintén beszélek.
Meghagytam Horiki nevét és címét,
majd kilopakodtam Lepényhal házából.
Nem azért menekültem el, mert elkeserített
Lepényhal kioktatása. Pontosan olyan voltam, amilyennek Lepényhal is leírt, egy
férfi, akinek az érzései bizonytalanok, és fogalmam sem volt semmiféle jövőbeli
tervekről vagy bármiről. Ezenkívül sajnáltam, hogy terhet jelentek
Lepényhalnak, és elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogyha valami véletlen
folytán elkötelezem magam egy méltó cél mellett, akkor szegény öreg Lepényhalon
kellene élősködnöm, akinek minden hónapban fizetnie kell az én talpra állásom
költségeit.
Amikor otthagytam Lepényhal házát,
egyáltalán nem állt szándékomban olyasvalakivel megvitatni a jövőbeli
terveimet, mint Horiki. Abban a reményben hagytam ott a cetlit, hogyha csak
rövid időre is, de megnyugtassam Lepényhalat. (Nem azért írtam, hogy furfangos
detektív-módon időt nyerjek – bár be kell vallanom, halványan jelen volt ez a
vágy –, csak nem akartam, hogy a szökésem vad riadalmat és zavarodottságot
okozzon neki. Szerintem ez egy kicsit pontosabban mutatja be a szándékaimat.
Tudtam, hogy a tények ki fognak derülni, de féltem egyenesen kijelenteni őket.
Az az egyik végzetes hibám, hogy minden helyzetet valahogy fel kell díszítenem
– olyan tulajdonság ez, amiért időnként hazugnak neveztek –, de sosem a saját
érdekemben tettem ezt; inkább arról volt szó, hogy fojtogatott a félelem, hogy
katasztrofálisan megváltozik a beszélgetés légköre, és hiába tudtam, hogy
később a hátrányommá válik, szokásos kétségbeesett megfelelési kényszeremből
fakadóan kötelességemnek éreztem, hogy (gyakran öntudatlanul is) szépítsek a
szavaimon. Lehet, hogy csak ilyen torz formában nyilvánult meg a gyengeségem,
hogy ostobaság volt, de az úgynevezett becsületes díszpolgárok ennek minden
előnyét kihasználták.) Így történt hát, hogy mikor Horiki neve és címe eszembe
jutott, fel is jegyeztem a cetlire.
Miután elhagytam Lepényhal házát,
egészen Shinjukuig sétáltam, ahol eladtam a könyveket, amik a zsebemben voltak.
Aztán ott álltam bizonytalanul, teljes tanácstalanságban, hogy mit is tegyek.
Bár szokásommá vált mindenkivel megkedveltetni magam, de a barátságot sosem
tapasztaltam meg. Az olyanokat leszámítva, mint Horiki, aki társam volt az
örömben, különféle ismerőseimről csak fájdalmas emlékeim vannak. Eljátszottam a
bohócot, hogy kiszabaduljak ezekből a fájdalmas kapcsolatokból, de ennek
köszönhetően teljesen kimerültem. Még most is megrémít, ha csak halványan is
ismerős arcot látok az utcán, és egyszerre olyan heves borzongás fog el, hogy
beleszédülök. Tudom, hogy kedvelnek engem az emberek, de úgy tűnik, én képtelen
vagyok kedvelni másokat. (Azt azért hozzá kell tennem, hogy komoly kétségeim
vannak afelől, hogy az emberi lények egyáltalán képesek-e erre.) Azt aligha
lehetett elvárni, hogy egy olyasvalaki, mint én valaha is szoros barátságokat
kössön – még a látogatásokban sem voltam jó. Egy másik ember házának bejárati
ajtaja jobban megrémített, mint a pokol kapuja az Isteni színjátékban, és nem
túlzok, mikor azt mondom, hogy egy rettenetes sárkányszerű lény jelenlétét
éreztem, ami nyirkos, nyers szaggal vonaglott az ajtóban.
Nem voltak barátaim. Nem volt hová
mennem.
Horiki.
Itt volt az élő példája annak, mikor
valaki tréfából igazat beszél: úgy döntöttem, meglátogatom Horikit, pont úgy,
ahogy Lepényhalnak írtam a búcsúlevelemben. Korábban sosem mentem el hozzá. Ha
látni akartam, táviratban áthívtam magamhoz. Most azonban kételkedtem benne,
hogy ki tudnám gazdálkodni a távirat díját. Egy magát szégyenlő ember keserű
intelligenciájával pedig azon is elgondolkodtam, vajon Horiki eljönne-e
egyáltalán, még ha táviratozok is neki? A számomra legnehezebb dolog mellett
döntöttem: hogy meglátogatom. Kiengedtem egy sóhajt, és felszálltam a
villamosra. A tudat, hogy Horiki az egyetlen reményem a világon olyan rossz
előérzettel öntött el, hogy végigfutott a hideg a hátamon.
Horiki otthon volt.
Egy koszos sikátor végén lakott egy
kétszintes lakásban. Horiki csak egy közepes méretű szobát foglalt el a második
emeleten; a földszinten a szülei és egy fiatal munkás szorgalmasan varrták a
csíkokra vágott anyagot, hogy szandálhoz való pántokat készítsenek belőlük.
Horiki aznap megmutatta nekem egy
városi srác személyiségének új oldalát. Egy mindentudó természetet, olyan jeges
és ravasz egoizmust, amire egy hozzám hasonló vidéki fiú csak tágra nyílt
szemmel csodálkozott. Ő nem az az egyszerű, passzív típus volt, mint én.
– Te. Micsoda meglepetés.
Megbocsátott az apád, mi? Vagy még nem?
Képtelen voltam bevallani, hogy
elmenekültem.
Szokás szerint kikerültem a kérdést,
bár biztos voltam benne, hogy Horiki hamarosan, ha nem azonnal rájön, mi
történt.
– A dolgok majd megoldódnak maguktól,
így vagy úgy.
– Figyelj ide! Nincs ezen semmi
nevetnivaló! Hadd adjak egy tanácsot: fejezd be a bohóckodást egyszer és
mindenkorra. Ma amúgy is dolgom van. Borzasztóan elfoglalt vagyok mostanában.
– Dolog? Milyen dolog?
– Héj! Mit csinálsz? Ne tépkedd a
cérnát a huzatról!
Miközben beszéltünk, én önkéntelenül
babrálni kezdtem és az ujjaim köré csavartam egy rojtos szálat (amit azt
hiszem, kötőszálnak hívnak) a párna széléről, amin ültem. Horiki a párna utolsó
cérnaszáláért is féltékeny birtoklási vágyat érzett, és rám meredt, ez a
viselkedés pedig látszólag nem hozta zavarba. Ha belegondolok, a velem való
ismertsége Horikinek nem került semmibe.
Horiki idős anyja behozott két
tényér ételt.
– Mit hoztál? – kérdezte Horiki egy
kötelességtudó fiú gyengéd hangján, és olyan udvariasan folytatta, ami egészen
természetellenesnek hatott. – Ó, nahát! Gyümölcszselét készítettél? Ez pompás!
Nem kellett volna fáradnod. El kell mennem, van egy kis elintéznivalóm, de
gonosz dolog lenne nem megenni ezt a finomságot, miután ennyit fáradoztál.
Köszönjük szépen!
Aztán felém fordult.
– Kéred az egyiket? Anyám külön
neked készítette. Ahh… ez mennyei. Tényleg pompás!
Jóízűen, szinte elragadtatva evett,
ami nem tűnt teljesen színjátéknak. Én is belekanalaztam a zselébe. Vizes ízű
volt, és mikor az alján lévő gyümölcshöz értem, az nem is gyümölcs volt, hanem
valami beazonosíthatatlan anyag. Semmi esetre sem vetettem meg a
szegénységüket. (Akkor nem gondoltam, hogy a zselének rossz íze volt, és hálás
voltam az idős hölgynek a kedvességéért. Igaz, hogy rettegtem a szegénységtől,
de nem hiszem, hogy valaha is megvetettem volna.) A zselé, és ahogy Horiki
örült neki megtanította, milyen szűkölködve élnek a városiak, és hogy milyen
valójában egy tokiói háztartás, ahol a család tagjai élesen elhatárolják az
otthon eltöltött és a házon kívüli életüket. Megdöbbentett, hogy én, egy
bolond, aki a társadalomtól való örökös menekülés után képtelen volt
megkülönböztetni az “otthont” a “külvilágtól” voltam az egyetlen kívülálló,
akitől még Horiki is elhatárolódott. Szeretném lejegyezni, hogy miközben a
számhoz irányítottam az evőpálcikákat, amikről hámlott a lakk,
elviselhetetlenül magányosnak éreztem magam.
– Sajnálom, de van mára egy
találkozóm – mondta Horiki, miközben felállt és felhúzta a kabátját. – Most
megyek. Sajnálom.
Ebben a pillanatban egy női látogató
érkezett Horikihez. Ezzel a szerencsém váratlan fordulatot vett.
Horiki egyszeriben egészen
megelevenedett.
– Ó, ne haragudj! Épp hozzád
indultam, mikor ez a fickó váratlanul betoppant. Nem, egyáltalán nem vagy
útban. Kérlek, gyere be!
Ingerültnek tűnt. Kivettem magam
alól a párnát, és megfordítottam, mielőtt Horikinek adtam volna, de kikapta a
kezemből, újra megfordította és a nőnek adta. Horiki saját párnáján kívül csak
az az egy volt a vendégek számára.
A nő magas volt és vékony.
Visszautasított a párnát, és illedelmesen az ajtó melletti sarokba ült.
Szórakozottan hallgattam a
beszélgetésüket. A nő nyilvánvalóan egy folyóirat munkatársa volt, és eljött az
illusztrációért, amivel megbízták Horikit.
– Szorít minket az idő – magyarázta.
– Elkészültem. Már egy ideje készen
van. Tessék
Távirat érkezett.
Ahogy Horiki elolvasta, a jókedv
leolvadt az arcáról.
– A fenébe, miben mesterkedsz?
A távirat Lepényhaltól érkezett.
– Azonnal menj vissza! Nekem kellene
hazavigyelek, de most nem érek rá. Nézzenek oda – egy szökevény, mégis milyen
pökhendi!
– Hol laksz? – kérdezte a nő?
– Okuboban – vágtam rá azonnal.
– Az közel van az irodámhoz.
* * *
A nő Koshuban született és
huszonnyolc éves volt. Egy koneji-i lakásban élt az ötéves kislányával. Azt
mondta, a férje három évvel korábban meghalt.
– Úgy nézel ki, mint akinek
boldogtalan gyerekkora volt. Annyira érzékeny vagy – úgy sajnállak téged.
Először életemben egy eltartott
férfi életét éltem. Miután Shizuko (így hívták az újságíró hölgyet) reggelente
elment dolgozni, a lánya Shigeko és én engedelmesen vigyáztunk a házra.
Shigekot mindig a biztonsági őr szobájában hagyták, míg az anyja távol volt,
így most örült, hogy egy érdekes “bácsi” lett az új játszópajtása.
Úgy egy hétig kábult állapotban
voltam. Közvetlenül a lakás ablaka előtt egy papírsárkány beleakadt a
távíródrótba; hiába fújta és szaggatta a tavaszi szél, csökönyösen ragaszkodott
a vezetékhez, mintha valamit mondani akart volna. Valahányszor ránéztem,
zavartan elmosolyodtam és elpirultam. Még álmaimban is kísértett.
– Pénzre van szükségem.
– Mennyire? – kérdezte.
– Sokra… A szerelem kirepül az
ablakon, mikor az ajtón belép a szegénység, mondják, és igazuk van.
– Ne butáskodj. Micsoda elcsépelt
mondás ez!
– Valóban? Te ezt nem érted. Ha így
mennek tovább a dolgok, lehet, hogy elmenekülök.
– Melyikünk a szegény? És melyikünk
fog elmenekülni? Micsoda ostobaság!
– A saját pénzemből akarok alkoholt
és dohányt venni. Sokkal jobb művész vagyok, mint Horiki.
Azok a középiskolás önarcképeim
jutottak eszembe, amiket Takeichi “szellemképeknek” hívott. Az elveszett
mesterműveim. Ezek, az egyetlen valóban értékes munkáim elkeveredtek megannyi
költözésem valamelyike során. Ezután leírások alapján festettem, de mindegyik
messze-messze elmaradt azoktól a pazar alkotásoktól, amikként emlékszem rájuk.
Súlyos hiányérzet gyötört, mintha kiürült volna a szívem.
A ki nem ivott abszintes pohár.
A veszteség érzete, ami arra volt
ítélve, hogy örökké csillapítatlan maradjon, lopva formát kezdett ölteni.
Valahányszor a festészetről beszéltem, az a ki nem ivott abszintes pohár
lebegett a szemem előtt. Elkeserített a frusztráló gondolat: ha megmutathatnám
nekik azokat a festményeket, hinnének a művészi tehetségemben.
– Tényleg? Olyan aranyos vagy, mikor
komoly arccal viccelődsz.
De ez nem vicc volt. Hanem az
igazság. Bárcsak megmutathattam volna neki azokat a festményeket! Üres
bosszúságot éreztem, ami végül lemondásba fulladt.
– A képregényekre gondoltam. Biztos
vagyok benne, hogyha más nem is, a képregényeim jobbak, mint Horikiéi.
Ezeket a bohókás csalfaságokat
komolyabban vették, mint az igazságot.
– Ez igaz. Nagyon megleptek azok a
rajzok, amiket Shigekonak csináltál. Még engem is megnevettettek. Nem szeretnél
rajzolni a magazinunknak? Megkérdezhetem a szerkesztőt.
A cége havonta megjelenő
folyóiratokat adott ki gyerekeknek, nem volt különösebben figyelemreméltó.
– A legtöbb nőnek elég csak rád
néznie, és máris kétségbeesetten tenni akar érted valamit… Mindig olyan félénk
vagy, de mégis vicces… Néha pedig rettenetesen magányos és bánatos leszel, de
ettől csak még jobban fáj érted a nők szíve.
Shizuko ilyen és ehhez hasonló
szavakkal hízelgett nekem, amit egy eltartott férfi különösen visszataszító
nyugalmával fogadtam. Valahányszor eltöprengtem a helyzetemen, mélyebbre
süllyedtem a depresszióban, és elhagyott minden energiám. Folyamatosan az járt
a fejemben, hogy nagyobb szükségem van a pénzre, mint egy nőre, és hogy
egyébként is el akarok szökni Shizukótól, és megkeresni a saját pénzemet.
Mindenféle tervet szőttem, de a küzdelmeim csak még jobban hozzá láncoltak. Ez
az erős lelkű nő maga kezelt minden következményt, amit a szökésem okozott, és
szinte minden másról is gondoskodott. Ennek köszönhetően még jobban
meghunyászkodtam, mint ő előtte valaha.
Shizuko javaslatára sor került egy
megbeszélésre, amelyen Lepényhal, Horiki és ő maga vett részt, és ahol arra a
következtetésre jutottak, hogy minden kapcsolat meg fog szakadni köztem és a
családom között, és Shizukoval fogok élni, mint férj a feleségével. Shizuko
erőfeszítéseinek hála az illusztrációim meglepően sok pénzt hoztak. A tervemhez
hűen alkoholt és cigarettát vettem a bevételből, de a komorságom és depresszióm
csak fokozódott. Mélyre süllyedtem: néha, mikor Shizuko havonta megjelenő
magazinjába rajzoltam Kinta és Ota
kalandjait, hirtelen eszembe jutott az otthonom, és ettől olyan
szerencsétlenül éreztem magam, hogy a tollam megtorpant, és lesütöttem könnyes
szemem.
Ilyenkor az egyetlen enyhülést a kis
Shigeko jelentette. Ekkorra már habozás nélkül apunak szólított.
– Apu, igaz az, hogyha imádkozunk,
Isten minden kívánságunkat teljesíti?
Én valami ilyen imát mondtam volna
el:
Ó, adj nekem vasakaratot! Engedd,
hogy megismerjem az emberi lények valódi természetét! Bűn-e, ha az ember
félrelöki a társait? Add nekem a harag maszkját!
– Igen. Biztos vagyok benne, hogy
bármit megad, amit Shigeko kér. De azt hiszem, apának nincs esélye.
Én az Istentől is féltem. Nem tudtam
hinni a szeretetében, csak a büntetésében. Hit. Lehajtott fejjel szembenézni az
igazságszolgáltatással, és várni Isten csapását, úgy éreztem, ezt jelenti a
hit. A pokolban tudtam hinni, de a menny létezése lehetetlennek tűnt.
– Miért nincs esélyed?
– Mert nem engedelmeskedtem az apám
akaratának.
– Nem? Pedig mindenki azt mondja,
hogy kedves vagy.
Persze, mert megtévesztettem őket.
Tisztában voltam vele, hogy abban a házban mindenki barátságos volt velem, de
rendkívül nehéz volt elmagyaráznom Shigekonak, mennyire féltem tőlük, és
micsoda átok volt az a boldogtalan tulajdonságom, hogy minél jobban féltem
tőlük, annál jobban kedveltek, és minél jobban kedveltek, annál jobban féltem
tőlük – ez pedig rákényszerített, hogy végül elmeneküljek mindenki elől.
Könnyeden témát váltottam.
– Shigeko, mit szeretnél kérni az
Úrtól?
– Szeretném visszakapni az igazi
apukámat.
Megszédültem a döbbenettől.
Ellenség. Vajon én voltam Shigeko ellensége, vagy ő az enyém? Íme egy újabb
irtózatos felnőtt, aki megrémített. Egy idegen, egy elérhetetlen idegen, egy
titkokkal teli idegen. Ilyennek kezdtem látni Shigeko arcát.
Azzal áltattam magam, hogy legalább
Shigeko biztonságos, de ő is olyan volt, mint az ökör, amelyik hirtelen
meglendíti a farkát, hogy lecsapja a böglyöt. Tudtam, hogy onnantól kezdve ő
előtte is meg kell hunyászkodnom.
* * *
– Itthon van a szívtipró?
Horiki jött ismét látogatóba. Nem
utasíthattam vissza, hiába volt ő az az ember, aki annyira nyomorulttá tett
aznap, mikor elszöktem. Halvány mosollyal üdvözöltem.
– Látom, elég népszerűek lettek a
képregényeid. Az amatőr rajongók ellen nincs mit tenni – olyan vakmerőek, nem
tudják, mikor kell félni. De ne bízd el magad! A szerzeményeid így sem érnek
szart sem.
Volt képe eljátszani nekem a
mestert! “El tudom képzelni, milyen fejet vágna, ha meglátná a “szellem
képeimet”!” – gondoltam remegve az üres dühtől. De ahelyett inkább tiltakoztam.
– Ne mondj ilyet! Elszomorítasz.
Horiki ettől nagyon elégedettnek
tűnt.
– Ha csak a boldoguláshoz van elég
tehetséged, akkor előbb vagy utóbb lelepleződsz.
Csak a boldoguláshoz van elég
tehetséged – ezen tényleg mosolyognom kellett. Szóval megvan a tehetségem a
boldoguláshoz! Az jutott eszembe, hogy egy olyan férfi, mint én, aki retteg az
emberektől, kerüli és megtéveszti őket, a felszínen olyannak tűnhet, mintha
tisztelné a siker olyan okos és világi bölcseleteit, mint a “Hagyd az alvó
kutyát pihenni!1 ”
Lehetséges, hogy az emberek semmit sem tudnak egymásról? Hogy akik
kebelbarátoknak tartják magukat, teljesen félreismerik a másikat, és miután egy
egész életen át nem vették észre ezt a szomorú igazságot, sírnak, mikor az
újságból értesülnek a barátjuk haláláról?
Be kell vallanom, Horiki bár
vonakodva, de Shizuko hatására segített elrendezni a dolgokat a szökésem után,
és most pont úgy viselkedett, mint egy jótevő, akinek tartoztam, mert segített
talpra állni, vagy tartoztam, mert eljátszotta a közvetítőt egy románcban.
Súlyos volt az arckifejezése, ahogy kioktatott. Néha késő este ugrott be,
holtrészegen, hogy nálam aludjon, vagy kölcsönkérjen öt jent (mindig öt jent).
– Abba kell hagynod ezt a
bolondozást a nőkkel. Elég messzire mentél már. A társadalom nem fogja tovább
tűrni.
Vajon mit értett “társadalom” alatt?
Az emberi lények többes számát? Hol volt ennek a ‘társadalomnak” nevezett dolog
lényege? Egész életemben azt gondoltam, hogy a társadalom az minden bizonnyal
valami hatalmas dolog, durva és szigorú, de Horiki beszédét hallgatva, majdnem
kicsúszott a számon, hogy “Most magadra gondolsz?” De lenyeltem a szavakat, nem
akartam feldühíteni.
A társadalom nem fogja tovább tűrni.
Nem a társadalom. Te nem fogod
tovább tűrni, nem igaz?
Ezért a társadalom meg fog hurcolni.
Nem a társadalom. Hanem te, nem
igaz?
Mielőtt észbe kapnál, már is közösít
a társadalom.
Nem a társadalom. Te fogsz
kiközösíteni, nem igaz?
Szavak, mindenféle szavak cikáztak a
fejemben. “Ismerd meg a saját félelmetességed, gazságod, ravaszságod és
szemfényvesztésedet!” Ehelyett azonban azt mondtam, miközben egy zsebkendővel
letöröltem az arcomról az izzadságot, hogy:
– Kivert tőled a hideg veríték! –
mosolyogtam.
Ettől kezdve azonban – már szinte
filozófiai szemléletként – arra a meggyőződésre jutottam: Mi a társadalom, ha
nem az egyén?
Attól a pillanattól kezdve, hogy
gyanakodni kezdtem erre, könnyebben tudtam a saját meggyőződéseimhez híven
cselekedni. Shizuko önfejűségnek találta, nem meghunyászkodásnak, mint
korábban. Horiki megjegyezte, hogy vicces, milyen szúrós lettem. Shigeko pedig
azt mondta, már nem vagyok hozzá olyan kedves, mint korábban.
Csendben és mosoly nélkül teltek a
napjaim, vigyáztam Shigekora, és megbízásból képregényeket rajzoltam, de
némelyik olyan idétlen lett, hogy magam sem értettem. (Szép lassan elkezdtem
olyan kiadóktól is megbízásokat kapni, amik még Shizukoénál is alacsonyabb
osztályba tartoztak – azt hiszem, harmadosztályú kiadóknak hívják őket.)
Rendkívül borongós hangulatban és szándékosan lassan rajzoltam, csak hogy meg
legyen az alkoholra való. Mikor Shizuko hazaért a munkából, és átvette a
felügyeletet Shigeko felett, úgy rohantam el otthonról, mintha haragban lettünk
volna, és az állomáshoz közeli ivóba siettem, ahol olcsó és erős italokat
szolgáltak fel.
Kis idő múlva vidámabban tértem
vissza a lakásba.
– Minél tovább nézlek, annál
viccesebb az arcod. Tudtad, hogy Az optimista szerzetest az arcod
ihlette alvás közben? – Ilyeneket mondtam.
– Na és a te arcod tudod milyen,
mikor alszol? Úgy nézel ki, mint egy öregember, egy negyvenes férfi.
– A te hibád. Kiszívtad az
életerőmet. “Az ember élete olyan, mint egy hömpölygő folyó.” Min van izgulni?
A folyó partján van egy fűzfa…
– Feküdj le gyorsan, ne csinálj
jelenetet! Kérsz valamit enni? – Egész nyugodt volt. Nem vett engem komolyan.
– Ha maradt még alkohol, azt
megiszom. “Az ember élete olyan, mint egy hömpölygő folyó.” Az ember folyója…
Nem, úgy értem, “a folyó folyik, az élet folyik.”
Folytattam az éneklést, miközben
Shizuko levette a ruháimat. Úgy aludtam el, hogy a homlokomat a mellének
nyomtam. Ez volt a napi rutinom.
* * *
. . . et
puis on recommence encore le lendemain
avec
settlement la meme regie que la veille
et qui est
d'eviter les grandes joies barbares
de meme que
les grandes douleurs
comme un
crapaud contorne une pierre sur son
chemin. . .
.
… Majd újrakezdjük másnap,
ugyanazokkal a szabályokkal, mint
tegnap,
hogy elmeneküljünk nagy bánattól és
örömtől,
kitérünk, mint varangy az úton a kő elől…2
Amikor először olvastam fordításban
ezt a verset Guy-Charles Crostól, úgy elvörösödtem, hogy égett az arcom.
A varangy.
(Ez voltam én – a varangy. Nem volt
kérdés, hogy a társadalom eltűrt-e vagy sem, hogy kiközösített-e vagy sem.
Alacsonyabb rendű voltam, mint egy kutya vagy egy macska. Egy varangy.
Mozogtam, lomhán – ennyi, semmi több.)
Az alkohol mennyisége, amit
fogyasztottam, fokozatosan nőtt. Nem csak a Koenji állomásig, egészen Ginzáig
mentem inni. Néha az egész éjszakát kint töltöttem. A bárokban gazemberként
viselkedtem, a nőket válogatás nélkül csókoltam, bármit megtettem, ami kívül
esett az “elfogadható viselkedésen”, olyan vadul ittam, mint az öngyilkossági
kísérletem előtt, és annyira szorított a pénz, hogy zálogba adtam Shizuko
ruháit.
Eltelt egy év azóta, hogy a lakására
jöttem, és keserűen mosolyogtam arra a tépett papírsárkányra. Egy nap, mikor a
cseresznyefák virágozni kezdtek, elloptam néhányat Shizuko köntösei és
selyemövei közül, és egy zálogházba vittem őket. A pénzt, amit értük adtak,
elittam Ginzában. Egymás után két éjszakát voltam távol otthonról. A harmadik
nap estéjére kezdtem bűntudatot érezni a viselkedésem miatt, és visszatértem
Shizuko lakásába. Öntudatlanul halkítottam a lépteimen, ahogy közeledtem az
ajtóhoz, és meghallottam, hogy Shizuko Shigekoval beszélget.
– Miért iszik?
– Nem azért, mert szereti az
alkoholt. Hanem azért, mert túl jó, és…
– Minden jó ember iszik?
– Nem feltétlenül, de…
– Apa biztos meg fog lepődni!
– Nem biztos, hogy tetszik majd
neki. Nézd! Kiugrott a dobozból.
– Mint az a fura férfi A kábult gombostűben3
– Ugye? – Shizuko halk nevetése
őszintén boldognak tűnt.
Résnyire nyitottam az ajtót és
benéztem. Egy apró, fehér kis nyuszi ugrált körbe a szobában. Ők ketten pedig
üldözték.
(Boldogok voltak, ők ketten. Ostoba
voltam, hogy közéjük furakodtam. Ha nem vigyázok, mindkettejüket
elpusztíthatom. Egy szerény boldogság. Egy jó anya és lánya. Uram,
gondoltam, ha figyelsz a hozzám hasonlók
imáira, adj boldogságot egyszer, csak egyszer az életben, és az elég lesz!
Hallgasd meg az imám!)
Ott és akkor kedvem lett volna
térden állva imádkozni. Halkan becsuktam az ajtót, visszamentem Ginzába, és nem
tértem vissza többé.
* * *
A következő élményem eltartott
férfiként egy bár feletti lakásban történt, közel a Kyobashi állomáshoz.
Társadalom. Úgy éreztem, végre nekem
is kezdett valami halvány fogalmam lenni arról, mit is jelent ez. Két egyén
itt-és-most küzdelme volt, ahol az azonnali diadal jelentett mindent. Egy
emberi lény nem hódol be egy másik emberi lénynek. Még a rabszolgák is
gyakorolták aljas megtorlásaikat egymást között. Az emberi lények semmivel sem
azonosultak jobban, mint a rivalizálással győzelem és veszteség között. A haza
iránti kötelességről meg hasonlóan jól csengő dolgokról beszélnek, de az
erőfeszítéseik célja mindig az egyénre irányul, és még ha az egyén a
szükségleteit ki is elégítette, akkor is az egyén lesz újra az első. A
társadalom felfoghatatlansága az egyén felfoghatatlanságában rejlik. Az óceán
sem a társadalomról szól, hanem az egyénekről, amik alkotják. Így sikerült egy
kicsit megszabadulnom a világnak nevezett óceán illúziójától való
rettegésemtől. Megtanultam meglehetősen agresszíven viselkedni, anélkül a
korábban ismert végtelen szorongás nélkül, csak a pillanatnyi szükségletekre
reagálva.
Amikor elhagytam a koneji-i lakást,
azt mondta a kyobashi-i bár tulajdonos hölgyének:
– Elváltam, és ide jöttem.
Ez volt minden, amit mondtam, és
elég volt. Más szóval, eldőlt az itt-és-most küzdelmem, és attól az éjszakától
kezdve nemes egyszerűséggel elfoglaltam helyemet a második emeleti lakásában. A
“társadalom”, aminek engesztelhetetlennek kellett volna lennie velem, nem
ártott nekem, és nem is magyarázkodtam neki. Amíg a hölgy nem okozott
kellemetlenséget, minden rendben volt.
A bárban hol vásárlóként, hol a tulajdonosként,
hol kifutófiúként, hol a főnök rokonaként bántak velem; az ember azt várta
volna, hogy kétes alaknak tartanak majd, de a “társadalom” a legkevésbé sem
gyanakodott, a bár törzsvásárlói pedig szinte fájdalmasan kedvesen bántak
velem. A keresztnevemen szólítottak, és meghívtak egy italra.
Fokozatosan veszítettem az
éberségemből a világ iránt. Arra jutottam, hogy nem is olyan szörnyű ez a hely.
Most a tudomány olyan babonái keltettek bennem szentségtelen pánikot, mint a
szamárköhögést , amit a tavaszi szellő terjesztett, a szemre veszélyes
baktériumok százezrei, amelyek megfertőzik a nyilvános fürdőket, a mikrobák egy
fodrásznál, amik kopaszságot okoznak, a metrókocsik bőrszíjait fertőző parazita
rajok; vagy a galandféreg, métely és a jó ég tudja, milyen tojások, amik
kétségtelenül megbújnak a nyers halban és a marha- és sertéshúsban; vagy az a
tudat, hogyha mezítláb sétálsz, egy nagyon apró üvegszilánk behatolhat a
talpadba, és a testedben keringve elérheti a szemedet és vakságot okozhat. Nem
vitatható az a pontos és tudományos tény, hogy kórokozók milliói lebegnek,
úsznak, tekeregnek mindenhol. Ugyanakkor, ha teljesen figyelmen kívül hagyod
őket, elveszítenek veled minden lehetséges kapcsolatot, és egyszerre nem marad
belőlük más, csak a “tudomány szellemei”. Még ezt is megértettem. Annyira
rettegésben tartottak a tudományos statisztikák (ha tíz millió ember fejenként
három rizsszemet hagy meg az ebédjéből, akkor hány zsák rizs meg veszendőbe egy
nap; ha tíz millió ember fejenként naponta egy papír zsebkendőt használ el,
akkor mennyi cellulózt pazarolnak el?), hogy valahányszor hagytam egy kis rizst
a tányéron, és valahányszor kifújtam az orrom, az az érzésem támadt, hogy
rizshegyeket, és tonnányi papírt pazarolok el, és olyan sötét hangulat áldozatává
váltam, mintha valami szörnyű bűntényt követtem volna el. De ezek a tudomány
hazugságai voltak, a statisztika és a matematika hazugságai: nem tudsz
mindenkitől begyűjteni három rizsszemet. Mint egy szorzás vagy osztás, ezek a
legalapvetőbb, leggyengébb példák, nagyjából egyenrangúak azzal, hogy hány
százalékban csúsznak meg az emberek a sötét, kivilágítatlan fürdőszobákban és
esnek be a WC-be, vagy azoknak az utasoknak a százalékos aránya, akiknek a lába
beszorul a metrószerelvény ajtaja és a peron széle közé, vagy más jelentéktelen
valószínűségi példák. Ezek az esetek bőven a valószínűség határain belül
vannak, mégsem hallottam még egyetlen olyan esetet sem, hogy valaki megsebesült
volna, mert beleesett a wc-be. Sajnáltam és megvetettem azt az énemet, amelyik
egészen tegnapig az ilyen hipotetikus helyzeteket kimagaslóan tényszerű
tudományos igazságként fogadta el, és rettegett tőlük. Ez mutatja, hogyan
jutottam el apránként odáig, hogy megértsem a világ valódi természetét.
Ennek ellenére be kell vallanom, hogy
még mindig féltem az emberektől, és meg kellett erősítenem magam egy korty
alkohollal, mielőtt találkozni tudtam volna akár csak a bár vendégeivel is. Az
a vágy vonzott a bárba minden este, hogy olyan dolgokat lássak, amik
megrémítenek, és mint egy gyerek, aki jobban szorítja a háziállatot, amitől egy
kicsit fél, részegen hangoztatni kezdtem a bárban álldogáló vendégeknek az
elméleteimet a művészetről.
Egy képregényművész, méghozzá egy
ismeretlen, aki nem ismer sem nagy örömöket, sem nagy bánatokat. Kétségbeesetten
vágytam valami vad örömre, nem számított, milyen roppant fájdalommal járhat, de
az egyetlen örömöm az volt, hogy jelentéktelen beszélgetésekbe bonyolódtam a
bár vendégeivel, akik fizették az italomat.
* * *
Közel egy év telt el azóta, hogy belekezdtem ebbe a megalázó életbe a kyobashi-i bárban. A képregényeim már nem korlátozódtak a gyerek magazinokra, hanem megjelentek a vasútállomásokon árusított olcsó, pornográf magazinokban is. Egy ostoba álnév alatt pajzán képeket rajzoltam meztelen nőkről, amelyekhez általában csatoltam egy odaillő négysorost a Rubáiyátból4
Ne tékozold az Órát; szomorú
minden Vita, és meddő Háború;
jobb a dús Fürt mellett vigadni,
mint
búsúlni, hogy nincs, vagy hogy
savanyú.
Ennek Babér s Borostyán kellene;
annak malaszt s a Húrik Édene;
söpörd be Kasszád, kétes a Hitel:
ha messzi Dob szól, ne törődj vele!
S az az Ég nevű felfordult Kupa,
mely alatt nyüzsög az Élők Hada, -
Ahhoz ne könyörögj: mint minekünk,
tehetetlen minden mozdulata.5
Életemnek ebben az időszakában volt
egy hajadon, aki könyörgött, hogy hagyjam abba az ivást.
– Abba kell hagynod ezt a reggeltől
estig való vedelést!
Tizenhét év körüli volt, egy kis
dohányboltabn dolgozott a bárral szemben. Sápadt lány volt, görbe fogakkal,
akit Yoshikonak hívtak. Valahányszor cigarettát venni mentem mosolygott, és
elismételte e tanácsát.
– Mi a baj az ivással? Mi rossz van benne? “jobb a dús Fürt mellett vigadni, / mint búsúlni, hogy nincs, vagy hogy savanyú.” Sok évvel ezelőtt élt egy perzsa… Tudod mit, hagyjuk. “Hagyd a vitát, Emberit s Istenit, / vigye szél a Holnap félelmeit; / mint Ciprus, karcsú a Pohárnokod: / merítsd a fürtjeibe ujjaid!6” Érted?
– Nem.
– Milyen buta lány vagy. Most
megcsókollak.
– Gyere! – Csücsörített az ajkával,
a leghalványabb szégyenkezés nélkül.
– Te ostoba! Te meg a vad ötleteid…
Yoshiko arckifejezésében volt valami
összetéveszthetetlen szűziesség, amit még senki nem szennyezett be.
Nem sokkal újév után, egy téli
éjszaka részegen támolyogtam ki a hidegbe, hogy cigarettát vegyek, és beleestem
egy csatornanyílásba a boltja előtt. Kiabáltam Yoshikonak, hogy mentsen ki.
Kihúzott a lyukból, és bekötözte a zúzódást a jobb karomon. Yoshiko komolyan és
mosolytalanul azt mondta:
– Túl sokat iszol.
A halál gondolata sosem zavart, de
megsérülni, vért veszteni, nyomorékká válni és hasonlók – nem, köszönöm.
Miközben néztem, ahogy Yoshiko beköti a kezem magam gondoltam arra, hogy
abbahagyom az ivást.
– Abbahagyom. Holnaptól egy cseppet
sem iszom.
– Komolyan mondod?
– Semmi kétség. Abbahagyom! Ha
abbahagyom, hozzám jössz, Yoshiko?
A lánykérést azonban csak viccnek
szántam.
– Természetesen!
– Jól van, tegyünk rá kisujjesküt!
Megígérem, hogy abbahagyom.
A következő napot, ahogy az várható
volt, italozással töltöttem.
Estefelé remegő lábakkal
bebotorkáltam hozzá.
– Sajnálom, Yoshiko. Berúgtam.
– Ó, annyira szörnyű vagy! Próbálsz
becsapni, hogy részeg vagy!
Ezen megrendültem. Hirtelen egészen
kijózanodtam.
– Nem, ez az igazság. Tényleg ittam!
Nem színlelek!
– Ne szórakozz velem! Gonosz vagy.
Semmit sem gyanított.
– Azt hittem, ránézésre meg tudod
állapítani! Már dél óta iszom. Bocsáss meg.
– Nagyszerű színész vagy.
– Nem színészkedem, te kis idióta.
Megcsókollak!
– Hajrá!
– Nem, nincs hozzá jogom. Attól
félek, nem vehetlek feleségül. Nézd az arcomat, piros, ugye? Ittam.
– Csak a naplemente süt rá. Ne
próbálj becsapni! Megígérted tegnap, hogy nem fogsz többet inni. Nem szegnéd
meg az ígéreted, ugye? Esküt tettél rá! Ne mondd, hogy ittál! Hazugság – tudom,
hogy az!
Yoshiko sápadt arca mosolygott,
ahogy ott ült a félhomályos üzletben. Milyen szent dolog a romlatlan szüzesség,
gondoltam. Sosem feküdtem még le nálam fiatalabb, szűz lánnyal. Feleségül
akartam venni. Egyszer az életben szerettem volna megismerni azt a vad örömöt, bármilyen
roppant fájdalommal is járt. Mindig is úgy képzeltem, hogy a szüzesség szépsége
nem más, mint ostoba költők édes, szentimentális illúziója, de ez eleven volt,
és valóban létezett. Összeházasodnánk. Tavasszal együtt mennénk biciklivel
megnézni a zöld levelekkel keretezett vízesést.
Ott helyben elhatároztam; egy
itt-és-most döntés volt, és nem haboztam leszakítani a virágot.
Nem sokkal később összeházasodtunk.
Az öröm, amit ennek következtében éreztem, nem feltétlenül volt nagy vagy vad,
de a szenvedés, amivel járt, megdöbbentő volt — olyannyira felülmúlta azt,
amire számítottam, hogy a “rettenetes” szó sem fedte le kellőképpen. A “világ”
végül is a feneketlen borzalom helye volt. Egyáltalán nem a gyermeki
egyszerűség helye, ahol mindent el lehetett rendezni egy itt-és-most döntéssel.
1 „Ne
ébreszd fel az alvó oroszlánt!” japán megfelelője, de meghagytam eredetiben.↩
2 Ez az
angol kiadásban nem lett lefordítva, viszont az elkövetkezendőkben lesz rá
visszautalás, így fontos tudni, miről szól a vers. Sajnos magyar fordítást nem
találtam hozzá, viszont a regény spanyol kiadásában kapott spanyol fordítást,
úgyhogy az alapján fordítottam.↩
3 Yozo egyik képregénye, amit Shizuko magazinjába rajzolt.↩
4 Omár Kháyyám, perzsa költő, matematikus, filozófus és csillagász négysoros verseinek (rubái) gyűjteménye. (A rubái négysoros keleti lírai vagy epigrammikus vers.)↩
5 Mindhárom Szabó Lőrinc fordítása.↩
6 Szabó Lőrinc fordítása↩
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése