🢀 ELŐZŐ ⌂ TARTALOMJEGYZÉK KÖVETKEZŐ 🢂
AZ ELSŐ JEGYZETFÜZET
Rendkívül szégyenteljes élet volt az
enyém.
Magam sem tudom, milyen lehet emberi
életet élni.
Egy északkeleti faluban születtem,
és már elég nagy voltam, amikor az első vonatomat láttam. Fel-alá mászkáltam az
állomás hídján, de fogalmam sem volt, hogy arra szolgált, hogy az emberek
eljussanak egyik vágányról a másikra. Meg voltam győződve róla, hogy a híd
azért épült, hogy egzotikus hatást és tréfás sokszínűséget kölcsönözzön az
állomásnak, mint valami különös játszótér. Elég sokáig éltem ebben a
téveszmében, és előkelő mulatság volt számomra fel-alá mászkálni rajta. A vasút
legelegánsabb szolgáltatásának tekintettem. Mikor később rájöttem, hogy a híd
pusztán használati eszköz, minden érdeklődésemet elvesztettem benne.
Az sem jutott soha eszembe, mikor
gyerekként metrószerelvények fotóit nézegettem a képeskönyvekben, hogy ezeket
gyakorlati célból találták fel; azt hittem, hogy újszerű és kellemes időtöltés
a felszín helyett a föld alatt utazni.
Gyerekkorom óta betegeskedtem, és
gyakran voltam ágyhoz kötve. Hányszor gondoltam arra ott feküdve, hogy milyen
lelketlen dekorációs tárgyak is a lepedők és a párnahuzatok! Csak húsz éves
korom körül jöttem rá, hogy ezek is használat céljából készülnek, és ráébredve
az emberi tompaságra sötét depresszió ébredt bennem.
Ezenfelül, soha nem tudtam, milyen
éhesnek lenni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy jómódú családban nőttem fel –
nincs ilyen banális szándék bennem. Úgy értem, hogy a leghalványabb fogalmam
sem volt az “éhség” természetéről. Furcsán hangzik ezt kimondani, de sosem
vettem észre, hogy üres lenne a gyomrom. Mikor gyerekként hazatértem az
iskolából, az otthoniak nagy felhajtást csaptak körülöttem. “Biztos éhes
lehetsz! Mi is emlékszünk, milyen rettenetesen éhesek voltunk, mire hazaértünk
az iskolából! Mit szólnál egy kis zselés cukorkához? Van sütemény és keksz is.”
Hogy – mint mindig – a kedvükben járjak, azt dörmögtem, éhes vagyok, és
begyömöszöltem egy tucat zselés cukrot a számba, de amit ők éhség alatt
értettek, az engem teljesen elkerült.
Ennek ellenére sokat eszem, de nincs
emlékem arról, hogy valaha is éhségből tettem volna. A szokatlan és különös
dolgok csábítanak, és ha más házába megyek, szinte mindent megeszek, amit elém
tesznek, akkor is, ha az némi erőfeszítést igényel. Gyerekként a
legfájdalmasabb része a napnak kétségkívül az étkezés volt, különösen a saját
otthonomban.
Az én vidéki házamban a család – úgy
tízen lehettünk – együtt evett az asztalnál, két, egymással szemben lévő
sorban. Legfiatalabb gyerek lévén természetesen én ültem a sor végén. Az étkező
sötét volt, és borsódzott a hátam attól, ahogy a háztartás tizenpár tagja komor
csendben fogyasztotta az ebédjét – vagy bármilyét. Ráadásul ez egy régimódi
háztartás volt, ahol előírták a fogásokat, így felesleges volt szokatlan vagy
különös ételeket remélni.
Minden nap rettegtem az
étkezésektől. Ott ültem a félhomályos szobában az asztal végén, egész testemben
remegve, mintha fáztam volna, a számhoz emeltem néhány falatot, és betömtem
őket. “Miért kell az embereknek háromszor enniük egy nap? Milyen rendkívül
ünnepélyes arcot vágnak közben! Mintha valami rituálén lennénk. Háromszor egy
nap, ugyanabban az időpontban összegyűlik a család ebben a komor szobában. Az
asztal annak rendje és módja szerint megterítve, és ha éhesek vagyunk, ha nem,
csendben, lesütött szemmel faljuk az ételt. Ki tudja? Talán így imádkozunk,
hogy kiengeszteljük a ház körül ólálkodó szellemeket.” Időnként odáig mentem,
hogy ilyeneket gondoltam.
Egyél vagy meghalsz, tartja a
mondás, de az én fülemnek ez csak egy újabb kellemetlen fenyegetésnek hangzott.
Ez a babona (nem tudtam másként gondolni rá) viszont mindig kétségeket és
félelmet keltett bennem. Semmi sem volt érthetetlenebb, megdöbbentőbb és
fenyegetőbb számomra, mint az a közhelyes megjegyzés, hogy “Az emberek azért
dolgoznak, hogy megkeressék a kenyerüket, és ha nem esznek, meghalnak.”
Voltaképpen kijelenthetjük, hogy még
mindig nem értem, mi tartja életben az emberi lényeket. Úgy aggasztott, mikor
rájöttem, hogy a boldogságról alkotott képem merőben eltér másokétól, hogy
éjszakánként álmatlanul nyöszörögtem és forgolódtam. Az őrület szélére
sodródtam. Kíváncsi vagyok, valóban boldog voltam-e. Az emberek kisfiú korom
óta mondták nekem – többször is, mint emlékeznék –, hogy milyen szerencsés
vagyok, pedig én úgy éreztem, mintha a pokolban gyötrődnék. Tulajdonképpen
nekem úgy tűnt, hogy akik engem szerencsésnek neveztek, összehasonlíthatatlanul
szerencsésebbek voltak nálam.
Néha úgy gondoltam, hogy a tíz
szerencsétlenség3 nyomja a vállam, amit ha felebarátaim viselnének, egy is elég lenne, hogy
végezzenek magukkal.
Egyszerűen nem értem. Elképzelésem
sincs, milyen természetű vagy mértékű nehézségei lehetnek felebarátaimnak.
Gyakorlati problémák, bánatok, amiket elegendő étellel csillapítani lehet –
ezek lehettek a legégetőbb poklok számukra, amik elég borzalmasak ahhoz, hogy
darabokra robbantsák az én tíz szerencsétlenségemet, de épp ez az, amit nem
értek: ha felebarátaimnak sikerült nem végezniük magukkal, nem megőrülniük,
fenntartani a politikai pártok iránti érdeklődésüket, nem engedni a
kétségbeesésnek, elszántan folytatni a harcot a létért, akkor valóban őszinte
lehet a bánatuk? Tévedek, ha azt gondolom, hogy ezek az emberek olyan egoistává
váltak, és annyira meg vannak győződve arról, hogy az a normális, ahogyan ők
élnek, hogy nem is kételkednek önmagukban? Ha ez a helyzet, a szenvedéseiket
könnyű lehet elviselni: talán ilyenek az emberek, és ez a legtöbb, amit
remélhetünk tőlük. Nem tudom… Mély álomból ébredve serkentő a reggel, azt
hiszem. De milyen álmaik lehetnek? Min jár az eszük, amikor az utcán sétálnak?
A pénzen? Aligha – nem szólhat minden csak erről. Arról már hallottam, hogy az
ember azért él, hogy egyen, de arról még nem, hogy azért él, hogy pénzt
keressen. Nem. És mégis, bizonyos esetekben… Nem, ezt nem tudhatom. És minél
többet gondolkodom rajta, annál kevésbé értem. Csak aggodalmat és rémületet
érzek a gondolattól, hogy én vagyok az egyetlen, aki teljesen különbözik
másoktól. Képtelen vagyok arra, hogy akárcsak beszélgessek velük. Miről
beszéljek, mit mondjak? Nem tudom…
Így találtam ki a bohóckodást.
Ez volt az utolsó esélyem, hogy
megnyerjem az emberek szeretetét. Bár halálosan rettegtem tőlük, úgy tűnik,
képtelen voltam lemondani a társadalmukról. A felszínen mindig sikerült
megőriznem egy mosolyt, ami sosem hagyta el az ajkam; ezzel a bizonytalan,
gyötrelmes erőfeszítések árán nyújtott előadással alkalmazkodtam hozzájuk.
Gyerekként fogalmam sem volt, mitől
szenvedhet és mire gondolhat a saját családom. Csak a magam kimondhatatlan
félelmeivel és kétségeivel voltam tisztában. És mielőtt bárki észrevehette
volna, kiváló bohóccá váltam, egy gyerekké, akinek a száját egyetlen őszinte
szó sem hagyta el.
Azt vettem észre, hogy abban az időben
a családi fotókon a többiek mind komoly arcot vágtak; csak az enyém torzult
különös mosolyra. Ez egy másik fajtája volt a gyerekes, szánalmas
bohóckodásaimnak.
Aztán ott volt még az is, hogy sosem
feleltem, ha a családom megszidott. A legkisebb feddés is egy villámcsapás
erejével hatott rám, és szinte elvesztettem tőle az eszem. Méghogy feleselni!
Távolról sem. Meg voltam győződve róla, hogy a dorgálásuk az emberi igazság
visszhangja, ami egy örökkévalósággal régebbről szól; megszállottan hittem,
hogy mivel nem volt erőm eme igazságoknak megfelelően viselkedni, elvesztettem
a jogom, hogy az emberek között éljek. Ez a hit pedig lehetetlenné tette, hogy
vitázzak, vagy megvédjem magam. Valahányszor kritika ért, biztosra vettem, hogy
a legszörnyűbb bűnt követtem el. Csendben fogadtam a támadást, de legbelül
olyan rémült voltam, hogy szinte elment az eszem.
Feltételezem, hogy senki sem találja
kellemesnek, ha becsmérlik őket vagy kiabálnak velük, de én egy igazi valójára
vedlett vadállatot látok a dühöngő ember arcában, ami szörnyűbb minden
oroszlánnál, krokodilnál és sárkánynál. Az emberek általában titkolják a valódi
természetüket, de előfordul (mint mikor egy nyugodt ökör a bekerített füves
réten hirtelen odacsap a farkával, hogy megölje a böglyöt az oldalán), hogy a
düh villámgyorsan feltárja az igazi énüket, annak teljes borzalmában. Mindig is
égnek állt a hajam a rémülettől, ha ezt láttam, és kétségbe ejtett a gondolat,
hogy ez a viselkedés a túlélés előfeltétele.
Az emberek láttán mindig is remegtem
a félelemtől. A legcsekélyebb mértékben sem bíztam abban, hogy úgy tudok
beszélni vagy viselkedni, mint egy emberi lény, magányos gyötrelmeimet így a
mellkasomba zárva tartottam. Elrejtettem a szomorúságomat és a
nyugtalanságomat, vigyáztam, nehogy bármit is felfedjek mindezekből. Ártatlan
optimizmust színleltem; fokozatosan tökéletesítettem a magamra húzott bohókás
különc szerepét.
Azt gondoltam: “Nem számít, hogyan,
amíg meg tudom őket nevettetni, addig minden rendben lesz. Ha ez sikerül, akkor
az emberi lények nem fogják túlságosan bánni, ha kimaradok az életükből. Egy
dolgot kell elkerülnöm, mégpedig, hogy megsértsem őket: semmi leszek, a szél,
az égbolt.” Ez a kétségbeesésből született udvari bolond szerep a szolgákra is
kiterjedt, tőlük jobban féltem, mint a családomtól, mert érthetetlenek voltak
számomra.
Nyáron azzal nevettetem meg
mindenkit, hogy gyapjú pulóverben őgyelegtem a házban. Még a bátyám is
nevetésben tört ki, pedig ő ritkán örömködött, és elviselhetetlenül gyengéd
hangon megjegyezte, hogy: “Ez nem áll jól neked, Yochan4
És hát bolondozás ide vagy oda, nem voltam én olyan érzéketlen az időjárásra,
hogy a nyár melege alatt pulóverben mászkáljak. A húgom nadrágját húztam
magamra, és a szárain dugtam ki a kezem, hogy úgy tűnjön, a kimonó alatt
pulóvert viselek.
Az apámnak gyakran akadt dolga
Tokióban, ezért volt ott egy háza. Havonta két-három hetet töltött a városban,
és mindig megdöbbentő mennyiségű ajándékkal tért haza, amit nem csak a közeli családtagoknak
hozott, hanem a távoli rokonoknak is. Részéről ez amolyan hobbi volt. Egy
alkalommal, az utazása előtti estén mindannyiunkat a társalgóba hívott, és
mosolyogva megkérdezte, ezúttal milyen ajándékot szeretnénk, és minden
gyermekének válaszát gondosan lejegyezett egy füzetbe. Nagyon szokatlan volt,
hogy apánk ilyen jóságosan viselkedjen a gyerekeivel.
– Hát te, Yozo? – kérdezte, de tőlem
csak egy bizonytalan motyogás érkezett.
Valahányszor azt kérdezték tőlem,
mit szeretnék, azt feleltem, “Semmit.” Az futott át az agyamon, hogy úgysem
számít, hogy úgysem tenne semmi boldoggá. Ugyanakkor képtelen voltam
visszautasítani bármit, amit egy másik ember ajánlott fel nekem, nem számít,
mennyire nem tetszett. Ha utáltam is valamit, képtelen voltam kimondani, hogy
“Nem tetszik.” Ha szerettem valamit, azt tétován, óvatosan kóstoltam, mintha
keserű lenne. Mindkét esetben kimondhatatlan félelem gyötört. Még arra sem
voltam képes, hogy két alternatíva közül válasszak. Azt hiszem, ebben a tényben
rejlett “szégyenteljes életem” egyik fő oka.
Így hát csendben maradtam,
fészkelődtem. Apám veszített egy kissé a jókedvéből.
– Egy könyvet talán? Vagy mit
szólnál egy maszkhoz az Újévi Oroszlántánchoz5?
Már gyerek méretben is árulják őket. Szeretnél egyet?
A végzetes “Szeretnél egyet?”
szavaktól a torkomra forrt a szó. Egyetlen bohókás válasz sem jutott eszembe.
Az udvari bolond teljes kudarcot vallott.
– Egy könyv lenne a legjobb,
szerintem – válaszolta komolyan a bátyám.
– Ó. – Apám arcáról leszáradt az
öröm. Becsapta a füzetét anélkül, hogy bármit is leírt volna.
Micsoda kudarc. Most feldühítettem
apámat, és biztos lehettem benne, hogy a bosszúja rémséges lesz. Aznap éjjel,
miközben reszketve feküdtem az ágyban azon gondolkodtam, nincs-e mód rá, hogy
helyrehozzam. Kikászálódtam az ágyból, lábujjhegyen lesettenkedtem a
társalgóba, és kihúztam az íróasztal fiókját, ahová apám a füzetét tehette.
Megtaláltam és kivettem. Addig lapoztam, míg meg nem találtam az oldalt, ahová
a kívánságainkat jegyezte. Megnyaltam a tollat, és nagy betűkkel odaírtam:
OROSZLÁN MASZK. Eme eredmény után visszatértem az ágyamba.
A leghalványabb vágyam sem volt egy
oroszlán maszk iránt. Jobban örültem volna egy könyvnek. De nyilvánvaló volt,
hogy apám maszkot akart venni nekem, és az őrjítő vágy, hogy kielégítsem a
kívánságát, és visszahozzam a jókedvét arra buzdított, hogy éjnek évadján
leosonjak a társalgóba.
E komiszságomat a remélt siker
jutalmazta. Amikor pár nappal később apám visszatért Tokióból, meghallottam,
ahogy mély tónusán azt mondja anyámnak – ekkor én a gyerekszobában voltam –:
“Találd ki, mit találtam, mikor a játékboltban kinyitottam a füzetem! Nézd
csak, valaki beleírta, hogy “oroszlán maszk”. Ez nem az én kézírásom. Elsőre
nem is értettem, aztán rájöttem, hogy ez is Yozo egyik huncutsága. Megkérdeztem
tőle, mit szeretne Tokióból, de csak vigyorogva állt ott, és nem mondott
semmit. Később bizonyára elviselhetetlenül akarta azt az oroszlán maszkot.
Bizony vicces egy gyerek. Úgy tesz, mint aki nem tudja, mit akar, aztán meg
leírja. Ha annyira akarta azt a maszkot, csak mondania kellett volna. Jót
nevettem ott, mindenki előtt a boltban. Szólj neki, hogy azonnal jöjjön ide!”
Egy másik alkalommal a nyugati
stílusú szobába hívtam az összes szolgálót és szolgálólányt. Megkértem
egyiküket, hogy véletlenszerűen ütögesse a zongora billentyűit (bár vidékiek
voltunk, a házunk mindenféle kedvteléshez fel volt szerelve), majd vad
indiántáncba kezdtem és mindenki üvöltött a nevetéstől, ahogy a hamis hangokra
ugrándoztam. A bátyám villanófényes kamerával örökítette meg a táncomat. Mikor
a kép elkészült, az ágyékkötőként szolgáló két szövet közötti nyíláson látni
lehetett kikandikáló péniszem, ami nagy mulatságot okozott. Eme diadal még a
saját várakozásaimat is felülmúlta.
Rendszeresen előfizettem több
gyerekkönyvre is, a privát olvasmányaimhoz pedig Tokióból rendeltem mindenféle
könyveket. Szakértő lettem Mindentudó és Kelekótya Doktor kalandjaiban,
megismerkedtem mindenféle kísértettörténettel, kalandmesével,
viccgyűjteményekkel, dalokkal és hasonlókkal. Sosem szenvedtem hiányt képtelen
történetekben, amelyeket ünnepélyesen el is meséltem, hogy megnevettessem a
családom.
Hogy mi a helyzet a tanulmányaimmal?
Jó úton haladtam a tisztelet felé,
csakhogy a tisztelet gondolata megrémisztett. Az én értelmezésemben a
“tiszteletben álló” férfi tökéletesen megtévesztette az embereket, de egy
mindentudó és mindenható valaki előbb-utóbb átlátott rajta, tönkretette és a
halálnál is nagyobb szégyenbe taszította. Még ha sikerülne is a tiszteletükbe
csalnom magam, egyikük megtudná az igazságot, előbb-utóbb pedig másoknak is elmondaná.
Micsoda haragra és bosszúra gerjedhet, aki rájön, hogy így átverték!
Hajmeresztő gondolat volt.
Az iskolában nem azért szereztem
akkora hírnevet, mert gazdag család fia voltam, hanem mert – közönségesen
szólva – volt “agyam”. Mivel betegeskedő gyerek voltam, gyakran hiányoztam az
iskolából egy vagy két hónapot, de akár egy egész tanévet is. Ennek ellenére
mikor még lábadozva, riksán érkezve visszatértem, hogy letegyem az év végi
vizsgákat, az “agyamnak” köszönhetően mindig első lettem az osztályban. Pedig sosem
tanultam, akkor sem, ha jól voltam. A tanórák alatt képregényeket rajzolgattam,
szünetben pedig a rajzaim magyarázatával nevettettem meg az osztálytársaimat.
Fogalmazás órákon csakis vicces történeteket írtam. A tanárom megfeddett érte,
de mivel tudtam, hogy titokban tetszenek neki a történeteim, nem álltam le
velük. Egy nap egy gyászos hangnemű irományomat adtam be arról, hogyan vizeltem
egy köpőcsészébe a vonat folyosóján, mikor anyám Tokióba vitt (nem arról van
szó, hogy ne tudtam volna, mire való a köpőcsésze, csupán szándékosan
színleltem gyermeki ártatlanságot). Olyannyira biztosra vettem, hogy a tanár úr
nevetni fog, hogy lopva követtem őt a tanári szobába. Amint elhagyta az
osztálytermet, előkereste a fogalmazásomat a halmazból. A folyosón sétálva
kezdte olvasni, és hamarosan felnevetett. Bement a tanáriba, és pár perccel
később – talán mikor befejezte az olvasást? – hangos hahotában tört ki, az arca
skarlátvörös volt a nevetéstől. Láttam, hogy a többi tanárnak is megmutatta a
történetem. Nagyon elégedett voltam magammal.
Huncut kis kölyök voltam.
Sikerül komisznak tűnnöm, s ezzel
elmenekültem a tisztelet elől. A bizonyítványom színötös volt, kivéve a
magatartást, ami sosem volt jobb kettesnél vagy hármasnál. Ez is roppantmód
szórakoztatta a családomat.
Valódi természetem azonban
homlokegyenest ellentétes volt a huncut kölyök szerepével. Eddigre a szolgálók
és szolgálólányok megtanítottak egy sajnálatos dologra: elvették a
tisztaságomat. Most már úgy gondolom, hogy ilyesmit tenni egy kisgyerekkel a legcsúnyább,
legaljasabb, legdurvább bűn, amit egy emberi lény elkövethet. De én elviseltem.
Még azt is gondoltam, hogy ezzel lehetőségem nyílt látni az emberi természet
egy újabb aspektusát. Elmosolyodtam gyengeségemben. Ha megtanultam volna,
hogyan beszéljek igazat, talán gátlástalanul rábízhattam volna e bűnt apámra
vagy anyámra, de a saját szüleimet sem értettem teljesen. Hogy segítségért
forduljak bármelyik emberi lényhez – e fortélytól semmit se várhattam. Tegyük
fel, hogy panaszt teszek apámnak vagy anyámnak, vagy a rendőrségnek, vagy a
kormánynak – vajon nem érvelt volna hallgatásba engem valaki, aki a világ
kegyében volt, olyan kifogásokkal, amit a világ jóváhagyott?
A kivételezés elkerülhetetlenül
létezik: hiábavaló lett volna panaszkodni az emberi lényeknek. Így hát
hallgattam az igazságról. Úgy éreztem, nincs más választásom, el kell viseljem,
ami az utamba kerül, és tovább kell játszanom a bohócot.
Néhányan talán ki fognak nevetni.
“Hogy érted, hogy nem bízol az emberekben? Egyébként is, mikor lettél te
keresztény?” Nem látom be, a vallásnak mi köze az emberek iránti bizalomhoz.
Nem arról van inkább szó, hogy az emberek, beleértve azokat is, akik most
kigúnyolnak, kölcsönös bizalmatlanságban élnek egymással, nem is gondolva
Istenre, vagy bármi másra?
Kisfiú koromban történt valami. A
politikai párt – amelyhez apám is tartozott – egyik ünnepelt alakja beszédet
tartott a városunkban, a szolgák pedig elvittek engem a színházba, hogy
végighallgassam. A székek tele voltak. A városból mindenki, aki jóban volt
apámmal jelen volt, és lelkesen tapsolt. Mikor a beszéd véget ért, a közönség
hármas és ötös csoportokban sétált ki az éjszakába. A hazafelé vezető havas
úton pedig csípősen vitatták az elhangzottakat. Felismertem azoknak a hangját,
akik barátságban álltam apámmal. Szinte dühösen panaszolták, milyen
összeszedetlen volt apám nyitóbeszéde, hogy se füle, se farka nem volt a
mondandójának. Aztán ezek az emberek megálltak a házunk előtt, bementek a
társalgóba, és arcukon őszinte elragadtatottsággal dicsérték apámnak a sikeres
találkozót. Mikor anyám megkérdezte a szolgálókat, hogy milyen volt az este,
azok mintha ösztönösen felelték volna, hogy “nagyon érdekes”. Ezek ugyanazok a
szolgálók voltak, akik keserűen panaszolták a hazavezető úton, hogy a politikai
találkozók a világ legunalmasabb dolgai.
Ez azonban csak egy apró példa. Meg
vagyok győződve róla, hogy az emberi lét tele van az őszintétlenség tiszta,
boldog és derűs példáival, amelyek mind csodálatosak a maguk nemében – a maguk
embereivel, akik anélkül csapják be egymást, hogy (furcsa módon) sebet
ejtenének; a maguk embereivel, akik úgy tűnik, azt sem tudják, hogy becsapnak
másokat. De nem érdekel különösebben a kölcsönös megtévesztés. Én magam egész
napokat töltöttem azzal, hogy a bohóckodásommal becsaptam az embereket. Nem
különösebben érdekelt az erkölcs, amit a tankönyvekben olyan nevekkel illettek,
mint “igazságosság”. Nehezen tudom megérteni az olyan embereket, akik tisztán,
boldogan és derűsen élnek, vagy hiszik, hogy így élhetnek, miközben csalásban tesznek
szerepet.
Erre az elképesztő titokra az
emberek sosem tanítottak meg. Ha ezt az egy dolgot tudtam volna, nem kellett
volna így rettegnem tőlük, nem kellett volna az élet ellen mennem, és nem
kellett volna minden éjjel megízlelnem a pokol gyötrelmeit. Röviden, azt
hiszem, nem az emberek iránti bizalmatlanságból, és természetesen nem is a
keresztény hitek miatt nem beszéltem senkinek arról az utálatos bűnről, amit a
szolgálók elkövettek ellenem, hanem mert a körülöttem lévő emberek szigorúan
kizárták a kis Yozot a bizalmas világból. Időnként még a szüleim is úgy
viselkedtek, hogy azt nehéz volt megértenem.
Az a benyomásom, hogy a nők
ösztönösen kiszimatolták eme magányt, amiről senki sem beszéltem, a későbbi
években pedig ez lett az oka, hogy oly sokféleképpen kihasználtak.
A nők olyan férfire leltek bennem,
aki titokként tudja őrizni a szerelmet.
3 Ez a buddhizmusban a Buddha által elszenvedett tíz szerencsétlenségére utal.↩
4 A Yozo kedvesen becézett alakja.↩
5 Shishi-mai, másnéven oroszlántánc. Az előadás során az előadók oroszlán alakú maszkot öltenek magukra, és oroszlánmintás szövetet viselnek. Az oroszlánt a gonosz kiűzésére képes szent vadállatnak tartják, a jelkép pedig Kínából származik, ahol a táncot újévkor adták elő, hogy bevonzzák a jó szerencsét.↩
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése