2023. április 16., vasárnap

Osamu Dazai: Embernek alkalmatlan | Az első jegyzetfüzet


🢀 ELŐZŐ             ⌂ TARTALOMJEGYZÉK          KÖVETKEZŐ 🢂 


AZ ELSŐ JEGYZETFÜZET


Rendkívül szégyenteljes élet volt az enyém.

Magam sem tudom, milyen lehet emberi életet élni.

Egy északkeleti faluban születtem, és már elég nagy voltam, amikor az első vonatomat láttam. Fel-alá mászkáltam az állomás hídján, de fogalmam sem volt, hogy arra szolgált, hogy az emberek eljussanak egyik vágányról a másikra. Meg voltam győződve róla, hogy a híd azért épült, hogy egzotikus hatást és tréfás sokszínűséget kölcsönözzön az állomásnak, mint valami különös játszótér. Elég sokáig éltem ebben a téveszmében, és előkelő mulatság volt számomra fel-alá mászkálni rajta. A vasút legelegánsabb szolgáltatásának tekintettem. Mikor később rájöttem, hogy a híd pusztán használati eszköz, minden érdeklődésemet elvesztettem benne.

Az sem jutott soha eszembe, mikor gyerekként metrószerelvények fotóit nézegettem a képeskönyvekben, hogy ezeket gyakorlati célból találták fel; azt hittem, hogy újszerű és kellemes időtöltés a felszín helyett a föld alatt utazni.

Gyerekkorom óta betegeskedtem, és gyakran voltam ágyhoz kötve. Hányszor gondoltam arra ott feküdve, hogy milyen lelketlen dekorációs tárgyak is a lepedők és a párnahuzatok! Csak húsz éves korom körül jöttem rá, hogy ezek is használat céljából készülnek, és ráébredve az emberi tompaságra sötét depresszió ébredt bennem.

Ezenfelül, soha nem tudtam, milyen éhesnek lenni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy jómódú családban nőttem fel – nincs ilyen banális szándék bennem. Úgy értem, hogy a leghalványabb fogalmam sem volt az “éhség” természetéről. Furcsán hangzik ezt kimondani, de sosem vettem észre, hogy üres lenne a gyomrom. Mikor gyerekként hazatértem az iskolából, az otthoniak nagy felhajtást csaptak körülöttem. “Biztos éhes lehetsz! Mi is emlékszünk, milyen rettenetesen éhesek voltunk, mire hazaértünk az iskolából! Mit szólnál egy kis zselés cukorkához? Van sütemény és keksz is.” Hogy – mint mindig – a kedvükben járjak, azt dörmögtem, éhes vagyok, és begyömöszöltem egy tucat zselés cukrot a számba, de amit ők éhség alatt értettek, az engem teljesen elkerült.

Ennek ellenére sokat eszem, de nincs emlékem arról, hogy valaha is éhségből tettem volna. A szokatlan és különös dolgok csábítanak, és ha más házába megyek, szinte mindent megeszek, amit elém tesznek, akkor is, ha az némi erőfeszítést igényel. Gyerekként a legfájdalmasabb része a napnak kétségkívül az étkezés volt, különösen a saját otthonomban.

Az én vidéki házamban a család – úgy tízen lehettünk – együtt evett az asztalnál, két, egymással szemben lévő sorban. Legfiatalabb gyerek lévén természetesen én ültem a sor végén. Az étkező sötét volt, és borsódzott a hátam attól, ahogy a háztartás tizenpár tagja komor csendben fogyasztotta az ebédjét – vagy bármilyét. Ráadásul ez egy régimódi háztartás volt, ahol előírták a fogásokat, így felesleges volt szokatlan vagy különös ételeket remélni.

Minden nap rettegtem az étkezésektől. Ott ültem a félhomályos szobában az asztal végén, egész testemben remegve, mintha fáztam volna, a számhoz emeltem néhány falatot, és betömtem őket. “Miért kell az embereknek háromszor enniük egy nap? Milyen rendkívül ünnepélyes arcot vágnak közben! Mintha valami rituálén lennénk. Háromszor egy nap, ugyanabban az időpontban összegyűlik a család ebben a komor szobában. Az asztal annak rendje és módja szerint megterítve, és ha éhesek vagyunk, ha nem, csendben, lesütött szemmel faljuk az ételt. Ki tudja? Talán így imádkozunk, hogy kiengeszteljük a ház körül ólálkodó szellemeket.” Időnként odáig mentem, hogy ilyeneket gondoltam.

Egyél vagy meghalsz, tartja a mondás, de az én fülemnek ez csak egy újabb kellemetlen fenyegetésnek hangzott. Ez a babona (nem tudtam másként gondolni rá) viszont mindig kétségeket és félelmet keltett bennem. Semmi sem volt érthetetlenebb, megdöbbentőbb és fenyegetőbb számomra, mint az a közhelyes megjegyzés, hogy “Az emberek azért dolgoznak, hogy megkeressék a kenyerüket, és ha nem esznek, meghalnak.”

Voltaképpen kijelenthetjük, hogy még mindig nem értem, mi tartja életben az emberi lényeket. Úgy aggasztott, mikor rájöttem, hogy a boldogságról alkotott képem merőben eltér másokétól, hogy éjszakánként álmatlanul nyöszörögtem és forgolódtam. Az őrület szélére sodródtam. Kíváncsi vagyok, valóban boldog voltam-e. Az emberek kisfiú korom óta mondták nekem – többször is, mint emlékeznék –, hogy milyen szerencsés vagyok, pedig én úgy éreztem, mintha a pokolban gyötrődnék. Tulajdonképpen nekem úgy tűnt, hogy akik engem szerencsésnek neveztek, összehasonlíthatatlanul szerencsésebbek voltak nálam.

Néha úgy gondoltam, hogy a tíz szerencsétlenség3 nyomja a vállam, amit ha felebarátaim viselnének, egy is elég lenne, hogy végezzenek magukkal.

Egyszerűen nem értem. Elképzelésem sincs, milyen természetű vagy mértékű nehézségei lehetnek felebarátaimnak. Gyakorlati problémák, bánatok, amiket elegendő étellel csillapítani lehet – ezek lehettek a legégetőbb poklok számukra, amik elég borzalmasak ahhoz, hogy darabokra robbantsák az én tíz szerencsétlenségemet, de épp ez az, amit nem értek: ha felebarátaimnak sikerült nem végezniük magukkal, nem megőrülniük, fenntartani a politikai pártok iránti érdeklődésüket, nem engedni a kétségbeesésnek, elszántan folytatni a harcot a létért, akkor valóban őszinte lehet a bánatuk? Tévedek, ha azt gondolom, hogy ezek az emberek olyan egoistává váltak, és annyira meg vannak győződve arról, hogy az a normális, ahogyan ők élnek, hogy nem is kételkednek önmagukban? Ha ez a helyzet, a szenvedéseiket könnyű lehet elviselni: talán ilyenek az emberek, és ez a legtöbb, amit remélhetünk tőlük. Nem tudom… Mély álomból ébredve serkentő a reggel, azt hiszem. De milyen álmaik lehetnek? Min jár az eszük, amikor az utcán sétálnak? A pénzen? Aligha – nem szólhat minden csak erről. Arról már hallottam, hogy az ember azért él, hogy egyen, de arról még nem, hogy azért él, hogy pénzt keressen. Nem. És mégis, bizonyos esetekben… Nem, ezt nem tudhatom. És minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé értem. Csak aggodalmat és rémületet érzek a gondolattól, hogy én vagyok az egyetlen, aki teljesen különbözik másoktól. Képtelen vagyok arra, hogy akárcsak beszélgessek velük. Miről beszéljek, mit mondjak? Nem tudom…

Így találtam ki a bohóckodást.

Ez volt az utolsó esélyem, hogy megnyerjem az emberek szeretetét. Bár halálosan rettegtem tőlük, úgy tűnik, képtelen voltam lemondani a társadalmukról. A felszínen mindig sikerült megőriznem egy mosolyt, ami sosem hagyta el az ajkam; ezzel a bizonytalan, gyötrelmes erőfeszítések árán nyújtott előadással alkalmazkodtam hozzájuk.

Gyerekként fogalmam sem volt, mitől szenvedhet és mire gondolhat a saját családom. Csak a magam kimondhatatlan félelmeivel és kétségeivel voltam tisztában. És mielőtt bárki észrevehette volna, kiváló bohóccá váltam, egy gyerekké, akinek a száját egyetlen őszinte szó sem hagyta el.

Azt vettem észre, hogy abban az időben a családi fotókon a többiek mind komoly arcot vágtak; csak az enyém torzult különös mosolyra. Ez egy másik fajtája volt a gyerekes, szánalmas bohóckodásaimnak.

Aztán ott volt még az is, hogy sosem feleltem, ha a családom megszidott. A legkisebb feddés is egy villámcsapás erejével hatott rám, és szinte elvesztettem tőle az eszem. Méghogy feleselni! Távolról sem. Meg voltam győződve róla, hogy a dorgálásuk az emberi igazság visszhangja, ami egy örökkévalósággal régebbről szól; megszállottan hittem, hogy mivel nem volt erőm eme igazságoknak megfelelően viselkedni, elvesztettem a jogom, hogy az emberek között éljek. Ez a hit pedig lehetetlenné tette, hogy vitázzak, vagy megvédjem magam. Valahányszor kritika ért, biztosra vettem, hogy a legszörnyűbb bűnt követtem el. Csendben fogadtam a támadást, de legbelül olyan rémült voltam, hogy szinte elment az eszem.

Feltételezem, hogy senki sem találja kellemesnek, ha becsmérlik őket vagy kiabálnak velük, de én egy igazi valójára vedlett vadállatot látok a dühöngő ember arcában, ami szörnyűbb minden oroszlánnál, krokodilnál és sárkánynál. Az emberek általában titkolják a valódi természetüket, de előfordul (mint mikor egy nyugodt ökör a bekerített füves réten hirtelen odacsap a farkával, hogy megölje a böglyöt az oldalán), hogy a düh villámgyorsan feltárja az igazi énüket, annak teljes borzalmában. Mindig is égnek állt a hajam a rémülettől, ha ezt láttam, és kétségbe ejtett a gondolat, hogy ez a viselkedés a túlélés előfeltétele.

Az emberek láttán mindig is remegtem a félelemtől. A legcsekélyebb mértékben sem bíztam abban, hogy úgy tudok beszélni vagy viselkedni, mint egy emberi lény, magányos gyötrelmeimet így a mellkasomba zárva tartottam. Elrejtettem a szomorúságomat és a nyugtalanságomat, vigyáztam, nehogy bármit is felfedjek mindezekből. Ártatlan optimizmust színleltem; fokozatosan tökéletesítettem a magamra húzott bohókás különc szerepét.

Azt gondoltam: “Nem számít, hogyan, amíg meg tudom őket nevettetni, addig minden rendben lesz. Ha ez sikerül, akkor az emberi lények nem fogják túlságosan bánni, ha kimaradok az életükből. Egy dolgot kell elkerülnöm, mégpedig, hogy megsértsem őket: semmi leszek, a szél, az égbolt.” Ez a kétségbeesésből született udvari bolond szerep a szolgákra is kiterjedt, tőlük jobban féltem, mint a családomtól, mert érthetetlenek voltak számomra.

Nyáron azzal nevettetem meg mindenkit, hogy gyapjú pulóverben őgyelegtem a házban. Még a bátyám is nevetésben tört ki, pedig ő ritkán örömködött, és elviselhetetlenül gyengéd hangon megjegyezte, hogy: “Ez nem áll jól neked, Yochan4 És hát bolondozás ide vagy oda, nem voltam én olyan érzéketlen az időjárásra, hogy a nyár melege alatt pulóverben mászkáljak. A húgom nadrágját húztam magamra, és a szárain dugtam ki a kezem, hogy úgy tűnjön, a kimonó alatt pulóvert viselek.

Az apámnak gyakran akadt dolga Tokióban, ezért volt ott egy háza. Havonta két-három hetet töltött a városban, és mindig megdöbbentő mennyiségű ajándékkal tért haza, amit nem csak a közeli családtagoknak hozott, hanem a távoli rokonoknak is. Részéről ez amolyan hobbi volt. Egy alkalommal, az utazása előtti estén mindannyiunkat a társalgóba hívott, és mosolyogva megkérdezte, ezúttal milyen ajándékot szeretnénk, és minden gyermekének válaszát gondosan lejegyezett egy füzetbe. Nagyon szokatlan volt, hogy apánk ilyen jóságosan viselkedjen a gyerekeivel.

– Hát te, Yozo? – kérdezte, de tőlem csak egy bizonytalan motyogás érkezett.

Valahányszor azt kérdezték tőlem, mit szeretnék, azt feleltem, “Semmit.” Az futott át az agyamon, hogy úgysem számít, hogy úgysem tenne semmi boldoggá. Ugyanakkor képtelen voltam visszautasítani bármit, amit egy másik ember ajánlott fel nekem, nem számít, mennyire nem tetszett. Ha utáltam is valamit, képtelen voltam kimondani, hogy “Nem tetszik.” Ha szerettem valamit, azt tétován, óvatosan kóstoltam, mintha keserű lenne. Mindkét esetben kimondhatatlan félelem gyötört. Még arra sem voltam képes, hogy két alternatíva közül válasszak. Azt hiszem, ebben a tényben rejlett “szégyenteljes életem” egyik fő oka.

Így hát csendben maradtam, fészkelődtem. Apám veszített egy kissé a jókedvéből.

– Egy könyvet talán? Vagy mit szólnál egy maszkhoz az Újévi Oroszlántánchoz5? Már gyerek méretben is árulják őket. Szeretnél egyet?

A végzetes “Szeretnél egyet?” szavaktól a torkomra forrt a szó. Egyetlen bohókás válasz sem jutott eszembe. Az udvari bolond teljes kudarcot vallott.

– Egy könyv lenne a legjobb, szerintem – válaszolta komolyan a bátyám.

– Ó. – Apám arcáról leszáradt az öröm. Becsapta a füzetét anélkül, hogy bármit is leírt volna.

Micsoda kudarc. Most feldühítettem apámat, és biztos lehettem benne, hogy a bosszúja rémséges lesz. Aznap éjjel, miközben reszketve feküdtem az ágyban azon gondolkodtam, nincs-e mód rá, hogy helyrehozzam. Kikászálódtam az ágyból, lábujjhegyen lesettenkedtem a társalgóba, és kihúztam az íróasztal fiókját, ahová apám a füzetét tehette. Megtaláltam és kivettem. Addig lapoztam, míg meg nem találtam az oldalt, ahová a kívánságainkat jegyezte. Megnyaltam a tollat, és nagy betűkkel odaírtam: OROSZLÁN MASZK. Eme eredmény után visszatértem az ágyamba.

A leghalványabb vágyam sem volt egy oroszlán maszk iránt. Jobban örültem volna egy könyvnek. De nyilvánvaló volt, hogy apám maszkot akart venni nekem, és az őrjítő vágy, hogy kielégítsem a kívánságát, és visszahozzam a jókedvét arra buzdított, hogy éjnek évadján leosonjak a társalgóba.

E komiszságomat a remélt siker jutalmazta. Amikor pár nappal később apám visszatért Tokióból, meghallottam, ahogy mély tónusán azt mondja anyámnak – ekkor én a gyerekszobában voltam –: “Találd ki, mit találtam, mikor a játékboltban kinyitottam a füzetem! Nézd csak, valaki beleírta, hogy “oroszlán maszk”. Ez nem az én kézírásom. Elsőre nem is értettem, aztán rájöttem, hogy ez is Yozo egyik huncutsága. Megkérdeztem tőle, mit szeretne Tokióból, de csak vigyorogva állt ott, és nem mondott semmit. Később bizonyára elviselhetetlenül akarta azt az oroszlán maszkot. Bizony vicces egy gyerek. Úgy tesz, mint aki nem tudja, mit akar, aztán meg leírja. Ha annyira akarta azt a maszkot, csak mondania kellett volna. Jót nevettem ott, mindenki előtt a boltban. Szólj neki, hogy azonnal jöjjön ide!”

Egy másik alkalommal a nyugati stílusú szobába hívtam az összes szolgálót és szolgálólányt. Megkértem egyiküket, hogy véletlenszerűen ütögesse a zongora billentyűit (bár vidékiek voltunk, a házunk mindenféle kedvteléshez fel volt szerelve), majd vad indiántáncba kezdtem és mindenki üvöltött a nevetéstől, ahogy a hamis hangokra ugrándoztam. A bátyám villanófényes kamerával örökítette meg a táncomat. Mikor a kép elkészült, az ágyékkötőként szolgáló két szövet közötti nyíláson látni lehetett kikandikáló péniszem, ami nagy mulatságot okozott. Eme diadal még a saját várakozásaimat is felülmúlta.

Rendszeresen előfizettem több gyerekkönyvre is, a privát olvasmányaimhoz pedig Tokióból rendeltem mindenféle könyveket. Szakértő lettem Mindentudó és Kelekótya Doktor kalandjaiban, megismerkedtem mindenféle kísértettörténettel, kalandmesével, viccgyűjteményekkel, dalokkal és hasonlókkal. Sosem szenvedtem hiányt képtelen történetekben, amelyeket ünnepélyesen el is meséltem, hogy megnevettessem a családom.

Hogy mi a helyzet a tanulmányaimmal?

Jó úton haladtam a tisztelet felé, csakhogy a tisztelet gondolata megrémisztett. Az én értelmezésemben a “tiszteletben álló” férfi tökéletesen megtévesztette az embereket, de egy mindentudó és mindenható valaki előbb-utóbb átlátott rajta, tönkretette és a halálnál is nagyobb szégyenbe taszította. Még ha sikerülne is a tiszteletükbe csalnom magam, egyikük megtudná az igazságot, előbb-utóbb pedig másoknak is elmondaná. Micsoda haragra és bosszúra gerjedhet, aki rájön, hogy így átverték! Hajmeresztő gondolat volt.

Az iskolában nem azért szereztem akkora hírnevet, mert gazdag család fia voltam, hanem mert – közönségesen szólva – volt “agyam”. Mivel betegeskedő gyerek voltam, gyakran hiányoztam az iskolából egy vagy két hónapot, de akár egy egész tanévet is. Ennek ellenére mikor még lábadozva, riksán érkezve visszatértem, hogy letegyem az év végi vizsgákat, az “agyamnak” köszönhetően mindig első lettem az osztályban. Pedig sosem tanultam, akkor sem, ha jól voltam. A tanórák alatt képregényeket rajzolgattam, szünetben pedig a rajzaim magyarázatával nevettettem meg az osztálytársaimat. Fogalmazás órákon csakis vicces történeteket írtam. A tanárom megfeddett érte, de mivel tudtam, hogy titokban tetszenek neki a történeteim, nem álltam le velük. Egy nap egy gyászos hangnemű irományomat adtam be arról, hogyan vizeltem egy köpőcsészébe a vonat folyosóján, mikor anyám Tokióba vitt (nem arról van szó, hogy ne tudtam volna, mire való a köpőcsésze, csupán szándékosan színleltem gyermeki ártatlanságot). Olyannyira biztosra vettem, hogy a tanár úr nevetni fog, hogy lopva követtem őt a tanári szobába. Amint elhagyta az osztálytermet, előkereste a fogalmazásomat a halmazból. A folyosón sétálva kezdte olvasni, és hamarosan felnevetett. Bement a tanáriba, és pár perccel később – talán mikor befejezte az olvasást? – hangos hahotában tört ki, az arca skarlátvörös volt a nevetéstől. Láttam, hogy a többi tanárnak is megmutatta a történetem. Nagyon elégedett voltam magammal.

Huncut kis kölyök voltam.

Sikerül komisznak tűnnöm, s ezzel elmenekültem a tisztelet elől. A bizonyítványom színötös volt, kivéve a magatartást, ami sosem volt jobb kettesnél vagy hármasnál. Ez is roppantmód szórakoztatta a családomat.

Valódi természetem azonban homlokegyenest ellentétes volt a huncut kölyök szerepével. Eddigre a szolgálók és szolgálólányok megtanítottak egy sajnálatos dologra: elvették a tisztaságomat. Most már úgy gondolom, hogy ilyesmit tenni egy kisgyerekkel a legcsúnyább, legaljasabb, legdurvább bűn, amit egy emberi lény elkövethet. De én elviseltem. Még azt is gondoltam, hogy ezzel lehetőségem nyílt látni az emberi természet egy újabb aspektusát. Elmosolyodtam gyengeségemben. Ha megtanultam volna, hogyan beszéljek igazat, talán gátlástalanul rábízhattam volna e bűnt apámra vagy anyámra, de a saját szüleimet sem értettem teljesen. Hogy segítségért forduljak bármelyik emberi lényhez – e fortélytól semmit se várhattam. Tegyük fel, hogy panaszt teszek apámnak vagy anyámnak, vagy a rendőrségnek, vagy a kormánynak – vajon nem érvelt volna hallgatásba engem valaki, aki a világ kegyében volt, olyan kifogásokkal, amit a világ jóváhagyott?

A kivételezés elkerülhetetlenül létezik: hiábavaló lett volna panaszkodni az emberi lényeknek. Így hát hallgattam az igazságról. Úgy éreztem, nincs más választásom, el kell viseljem, ami az utamba kerül, és tovább kell játszanom a bohócot.

Néhányan talán ki fognak nevetni. “Hogy érted, hogy nem bízol az emberekben? Egyébként is, mikor lettél te keresztény?” Nem látom be, a vallásnak mi köze az emberek iránti bizalomhoz. Nem arról van inkább szó, hogy az emberek, beleértve azokat is, akik most kigúnyolnak, kölcsönös bizalmatlanságban élnek egymással, nem is gondolva Istenre, vagy bármi másra?

Kisfiú koromban történt valami. A politikai párt – amelyhez apám is tartozott – egyik ünnepelt alakja beszédet tartott a városunkban, a szolgák pedig elvittek engem a színházba, hogy végighallgassam. A székek tele voltak. A városból mindenki, aki jóban volt apámmal jelen volt, és lelkesen tapsolt. Mikor a beszéd véget ért, a közönség hármas és ötös csoportokban sétált ki az éjszakába. A hazafelé vezető havas úton pedig csípősen vitatták az elhangzottakat. Felismertem azoknak a hangját, akik barátságban álltam apámmal. Szinte dühösen panaszolták, milyen összeszedetlen volt apám nyitóbeszéde, hogy se füle, se farka nem volt a mondandójának. Aztán ezek az emberek megálltak a házunk előtt, bementek a társalgóba, és arcukon őszinte elragadtatottsággal dicsérték apámnak a sikeres találkozót. Mikor anyám megkérdezte a szolgálókat, hogy milyen volt az este, azok mintha ösztönösen felelték volna, hogy “nagyon érdekes”. Ezek ugyanazok a szolgálók voltak, akik keserűen panaszolták a hazavezető úton, hogy a politikai találkozók a világ legunalmasabb dolgai.

Ez azonban csak egy apró példa. Meg vagyok győződve róla, hogy az emberi lét tele van az őszintétlenség tiszta, boldog és derűs példáival, amelyek mind csodálatosak a maguk nemében – a maguk embereivel, akik anélkül csapják be egymást, hogy (furcsa módon) sebet ejtenének; a maguk embereivel, akik úgy tűnik, azt sem tudják, hogy becsapnak másokat. De nem érdekel különösebben a kölcsönös megtévesztés. Én magam egész napokat töltöttem azzal, hogy a bohóckodásommal becsaptam az embereket. Nem különösebben érdekelt az erkölcs, amit a tankönyvekben olyan nevekkel illettek, mint “igazságosság”. Nehezen tudom megérteni az olyan embereket, akik tisztán, boldogan és derűsen élnek, vagy hiszik, hogy így élhetnek, miközben csalásban tesznek szerepet.

Erre az elképesztő titokra az emberek sosem tanítottak meg. Ha ezt az egy dolgot tudtam volna, nem kellett volna így rettegnem tőlük, nem kellett volna az élet ellen mennem, és nem kellett volna minden éjjel megízlelnem a pokol gyötrelmeit. Röviden, azt hiszem, nem az emberek iránti bizalmatlanságból, és természetesen nem is a keresztény hitek miatt nem beszéltem senkinek arról az utálatos bűnről, amit a szolgálók elkövettek ellenem, hanem mert a körülöttem lévő emberek szigorúan kizárták a kis Yozot a bizalmas világból. Időnként még a szüleim is úgy viselkedtek, hogy azt nehéz volt megértenem.

Az a benyomásom, hogy a nők ösztönösen kiszimatolták eme magányt, amiről senki sem beszéltem, a későbbi években pedig ez lett az oka, hogy oly sokféleképpen kihasználtak.

A nők olyan férfire leltek bennem, aki titokként tudja őrizni a szerelmet.



3 Ez a buddhizmusban a Buddha által elszenvedett tíz szerencsétlenségére utal.
4 A Yozo kedvesen becézett alakja.
5 Shishi-mai, másnéven oroszlántánc. Az előadás során az előadók oroszlán alakú maszkot öltenek magukra, és oroszlánmintás szövetet viselnek. Az oroszlánt a gonosz kiűzésére képes szent vadállatnak tartják, a jelkép pedig Kínából származik, ahol a táncot újévkor adták elő, hogy bevonzzák a jó szerencsét.


🢀 ELŐZŐ             ⌂ TARTALOMJEGYZÉK          KÖVETKEZŐ 🢂

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése